Éljünk vidáman, minél kevesebb gonddal, mert egyszer meghalunk, ez volt az antik költők filozófiája. Csokonai ehhez hozzáteszi: hagyjunk élni és örülni másokat is, ez az egész emberiség filozófiája.
Vagyis a hedonista életprogramot erkölcsössé teszi azáltal, hogy a boldogságból nem zárunk ki másokat: a teljes boldogság erkölcsös, mert mindenki boldogságát feltételezi.
Tehát Csokonai az önszeretetet és mások szeretetét összebékíti. Ez nem az ő ötlete: a kor felvilágosult filozófusainak erkölcstanában szerepel, pl. Holbach A Természet rendje c. művében, amit Csokonai le is fordított Természeti morál címmel.
A fordításban részletesen kifejti, hogy mivel nincs túlvilág (a költő időnként a korra jellemző felvilágosult, naiv materializmus szellemében megtagadta a túlvilág ígéretét is!), csak ebben a földi életben lehetünk boldogok, így a boldogságra minden aszkézist megtagadva törekednünk kell.
Ugyanakkor az ember csak embertársaival együtt lehet boldog, ez a természet parancsa.
A „vidám természetű poéta” költői programja tehát ebben a filozófiában gyökerezik.
A vers címe azt sugallja, hogy a boldogságra kell törekedni.
Csokonai már kollégistaként azt hirdette, hogy a boldogság költője akar lenni, ez a vers bizonyítja, hogy törekvése sikeres volt. A költemény a várakozásunknak megfelelően lényegében le is írja azt, hogy milyen a tökéletes boldogság a lírai én számára.
A vershelyzet egy hétköznapi szituáció, amelyben a lírai én boldogan tölti az idejét szerelmével.
Tulajdonképpen erősen stilizált, finomkodó rokokó idillt ír le, melyben megjelennek a rokokó díszítő elemei: rózsa, zefír, bor stb. Csokonai ugyanúgy dicséri a gyönyört, mint Anakreón, és szívesen használ az övéhez hasonló lüktető verssorokat (innen ered a versciklus elnevezése is: Anakreóni dalok).
Tematikailag azokhoz a Csokonai-dalokhoz sorolható a vers, amelyekben elragadtatott érzékenység, valóságos szépséghimnusz fejeződik ki. Ilyenek például az Egy angyalhoz, illetve az Esdeklés című Lilla-versek. A vidám természetű poéta című verssel is rokon, melyben Csokonai boldogságfilozófiája kap hangot. Ezekben a művekben a különböző érzékszervek egyszerre akarnak befogadni minden kellemeset és gyönyörtelit, amit az élet kínál.
A vers az anakreóni versek ritmusa szerint hullámzik, vagyis jambikus lüktetésű (tehát az uralkodó versláb a jambus, amely egy rövid és egy hosszú szótagból áll: U –, a hangsúly a hosszú szótagon van, s az utolsó versláb csonka). Mivel a költemény hét szótagos, ezt a versformát jambikus hetesnek is szoktunk nevezni. Verselése időmértékes.
Műfaja dal. Hangvétele örömteli, könnyed, játékos, derűs, hangulata üde és kellemes.
A költő két részre tagolta a verset: egy 14 soros leírásra és egy 3 soros tanulságra (a tanulság persze nem „igazi tanulság”: nem filozofáló vagy moralizáló szentencia, hanem egy dalszerű, „tartalmatlan” lezárás).
A leíró rész további két, egyenként hétsoros egységre tagolódik.
Érdekes megfigyelni, hogy mindkét egység egy három és feles jambusi sorokra tagolt mondat, és mindkét mondat 23 szóból áll. E két egység között szisztematikusan több szinten is eltérés mutatható ki.
A két egységből az első egy időhatározó szóval indít:
Most jázminos lugasban,
E nyári hűvös estvén,
Lillámmal űlök együtt:
A lírai én és kedvese nyári estén egy lugasban üldögélnek és beszélgetnek, tréfálkoznak, csókolóznak.
Csokonai az időt, a boldogság pillanatát ragadja meg, s ennek a pillanatnak Lilla áll a középpontjában. Minden a leány körül forog a számára.
Míg barna szép hajával
Zefir susogva játszik.
Az említett időbeliséget a „míg” időhatározói vonatkozói névmás is hangsúlyozza.
A vers második nagy egysége egy helyhatározóval indul:
Itt egy üveg borocskát
A zőld gyepágyra tettem
Ebben az egységben azt a tájat, környezetet írja le, amelyben ez a boldogság megvalósul.
A szerelem élvezetéhez egyfajta ünnepi díszletet is teremtett a lírai én, berendezte olyan kellékekkel, amik hangulatot teremtenek, és érzéki-szellemi élvezetekre nyújtanak lehetőséget (borocska, rózsaszál a kiürült palack vázájában, friss eper, szép költemények).
Ebben a kicsike versben olyan sok szellemi-lelki-esztétikai élmény halmozódik fel, hogy szinte már túlcsordul. Mind az öt érzékszervnek bőven kínál élvezni valót: a virágok látványa, a jázmin illata, a hűvös szellő simogató susogása, a friss eper íze csupa gyönyörűséget kínál.
A versben sok játékosság, kedvesség, báj, derű érezhető, s ez, valamint a kis, érzékeny képek (jázminos lugas, hűvös est, zöld gyepágy), a kicsinyítés (üveg borocska) és a gyakorítás (danolgat) mind a rokokó stílusjegyei.
Az utolsó három sor a másik nagy egység, amely nagyon elválasztódik a vers többi részétől. A verszárlat nyomatékosítja azt a már-már fokozhatatlan, szavakkal alig kifejezhető érzést, amely oly boldoggá teszi a költőt:
Egy öszveséggel íly sok
Gyönyörűt, becsest ki látott?
S ki boldogabb Vitéznél?
Ez a záró három sor egyfajta összefoglalása az eddigieknek, a kérdés pedig, amellyel véget ér a vers, és amelyre nem vár a költő választ, a maga lezáratlanságával azt a benyomást teszi, hogy ez a boldogság időtlen, örökké fog tartani.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 3. oldalra!
Köszi