A vers mélyéről egy disszonancia sejlik elő, s jórészt ez szervezi a verset. Mi tűnik fel a költeményben, ami a disszonanciát, mint szervezőelvet, megmutatja?
A verset a leíró jelleg uralja: a festés, a piktúra a fontos benne – a létezés uralkodik a történés felett, ez kiderül az igékből (kevés az igék, ill. igenevek száma). Épp ezért a versben mindaz, ami cselekvés vagy történés, felkelti a figyelmünket – s ezek a leíró rész két egységében különböznek.
Feltűnő, hogy az első egységben csak jelen idejű, egyes szám harmadik személyű s folyamatos, a második egységben viszont egyes szám első személyű, múlt idejű és befejezett cselekvést kifejező igéket találunk. (Két kivétel akad ez alól: az első rész „ülök” és a második rész „vannak” igealakja.) Mire utal ez?
A lírai énnek a két egységben eltérő a versbeli külvilághoz való viszonya.
Az első részben ez a viszony passzív: a lírai én csak az öröm tétlen élvezőjeként van jelen, mint aki csak elfogadja a boldog pillanat ajándékát, amely a személyiségét szinte megszünteti.
Tehát eufóriás boldogsággal, de majdnem kiszolgáltatottan van jelen a költő ebben a szituációban, amiből valami hiányzik. Ezt a hiányt pótolja a második egységben: meg akarja mutatni, hogy ez a boldogság tőle is függ, ő is egyenrangú fél a boldog pillanatban – igen ám, de ezt nem tudja másképp érzékeltetni, csak a Lillával való együttléten kívül.
A leíró rész második egységét tehát az első egységben támadó hiányérzet hívja életre! Ebből a rejtett hiányérzetből bontakozik ki a halmozott boldogság leírása.
A második részben a költő az idő dimenziójából átlép a térbe, a jelenből a múltba – bár a boldog pillanatot Lilla uralja (1. egység), a boldogság környezetét a költő rendezte be (2. egység). Így a második egységben a lírai én már aktív résztvevője a boldogság megteremtésének: ő rendezi be a jelenet díszleteit, valóban tündéri ötletekkel.
A nagyon egyszerű, hétköznapi jelenet, amit leír a vers – fiatal pár enyeleg a lugasban – már-már áhítatos mesterkétséggel, kellemmel, és valahogy furcsa „megrendezettséggel” van elénk állítva. Ezért úgy érezzük, mintha ünnepként kezelné a költő. Mit jelent ez?
Azt, hogy egy teljesen hétköznapi idill kivételes esemény, ünnep a költő életében, aki pedig életfilozófiájává, költői programjává tette, hogy a boldogságot fogja megénekelni!
Ebből adódik az a furcsaság, hogy bár a vers témája kizárólag csak az öröm, ennek az örömnek leírásában ott dereng a szomorúság is – Csokonai boldogsága azért nem tökéletes, mert túlságosan ritkán adatott meg neki egy-egy ilyen boldog pillanat.
Köszi