A költemény az eszményi szerelmet megéneklő trubadúr költészet paródiájaként is felfogható „Csókjáért kardot, pajzsot viselek. / Fazekat happolok, ha emberek / Jönnek, ellépek borért csendesen.”
A bordélyházi „szerelem” gyökeres ellentéte a lovagi szerelemnek: itt olyan „hölgyek” vannak, akik pénzért kaphatók, és akik pénzért mindenre hajlandók. És bizony se nem szépek, se nem kecsesek, se nem erkölcsösek, hanem feslettek, otrombák, csúfak.
Vendégeik pedig olyan „lovagok”, akik hírből sem ismerik a becsület szót: se nem hűségesek, se nem szolgálatkészek, sőt, hasznot húznak a nő áruba bocsátásából. Az ilyen embereknek egyetlen örömforrásuk van a puszta testiségen túl: az italozás, a lerészegedés, ami segít elfelejteni a gondjaikat. Így lényegében az örömeik is emberhez méltatlan örömök.
A ballada ajánlásának zárlatában maga a beszélő mond ítéletet saját életmódja felett: „Ocsmányoké ez ocsmány szerelem. / Nincs emberségünk, hát ne is legyen.” Ezekkel a szavakkal nemcsak önbírálatot fogalmaz meg, hanem általában mond értékítéletet minden olyan emberről, aki a társadalom perifériáján tengődik. Ironikusan összegzi a helyzetüket.
Másrészt a zárlat a külvilágnak, a társadalomnak szóló kritikaként is értelmezhető: megkérdőjelezi a középkor bevett eszményeinek hitelességét (hiszen ezek az eszmények nem a valóságot tükrözik, legalábbis a többség nem ezen eszmények szerint él).
A nyelvezet, a stílus a tartalomhoz illeszkedik: egyszerű, köznapi, sőt, a tolvajnyelv szófordulatai is megtalálhatók (pl. „bugrisnak”, „happolok”, „Jól ityeg bizony!”, „képen kapom”). A nyelvhasználat is érzékelteti a durvaságot, a bárdolatlanságot.
Mondani sem kell, hogy az ilyen kifejezések teljesen idegenek voltak a középkor irodalmiságától, a középkori líra nyelvezetétől. Inkább a vágánsköltészetben találhatunk példát hasonló szabadszájúságra, az irodalom alatti kifejezések használatára.
Villon azonban ezen is túlment: ő volt az első, aki beemelte a költészetbe az argó, a szleng és a tolvajnyelv kifejezéseit. Ezeket nem öncélúan használta, hanem azért, mert hitelesek voltak: illettek a vers témájához, az ábrázolt világhoz és figurákhoz. Villon olyannak mutatta be a környezetét, amilyen az volt, olyan szavakat adott szereplői szájába, amilyenekkel azok a valóságban is beszéltek.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
