Ahogy más verseiben, itt is használja a korszak egyik kedvelt eszközét, az akrosztikont (=névrejtés, a görög „akroszt”+„sztikhosz”, azaz „szélső”+„verssor” szavakból). Ez egy olyan poétikai eljárás, amelynek segítségével a szerző el tudta érni, hogy fennmaradjon a neve, ugyanis gyakorlatilag beleírta a nevét a versbe.
Az akrosztikon lényege, hogy ha fentről lefelé haladva összeolvassuk a sorok kezdőbetűit, akkor egy értelmes szót kapunk (ami általában a szerző neve, esetleg a címzett neve vagy valamilyen fohász). Van, amikor ez csak egy strófára igaz, van, amikor a teljes költeményre. Jelen esetben az ajánlás sorainak kezdőbetűit összeolvasva kijön a szerző neve.
Teljes életművét tekintve Villon összesen 17 alkalommal élt az akrosztikon (névrejtés) eszközével. Ez arra utal, hogy nagy költői öntudattal rendelkezett és szerette volna, ha neve fennmarad az utókor számára.
A középkorban az ilyen fokú költői öntudat még ugyancsak ritka volt: a középkor művészi gondolkodását nem jellemezte a „halhatatlanságra” való törekvés, az alkotók nem „reklámozták” se önmagukat, se mesterségbeli tudásukat: a szerénység, a névtelenségben maradás volt szokásban.
Később a reneszánsz idején jelent meg az a művészetfelfogás, amely már fontosnak tartotta a művész, az alkotó személyét, így az akrosztikon is kedvelt poétikai eszköz lett. A magyar költők közül például Balassi Bálint kedvelte.
