A Bartók műfaja óda, de nem hagyományosan ünneplő vers. Hangvétele erősen indulatos: nagy érzelmi kitörések, hullámzások vannak benne. Illyés nem kíméli Bartók zenéjének kritikusait, ellenzőit. Amikor róluk beszél, hangja dühös, kemény, keserű és cinikus. De amikor Bartókról beszél, amikor a zeneszerzőt idézi meg és nagyságát jellemzi, hangja tiszteletteljes és patetikus.
Témája szerint emlékvers, de az ars poeticák közé is sorolható. Alapgondolata ugyanis az, hogy a művészet nem a politika hűséges szolgálója – nem lehet kiszolgálója az adott rendszernek. És adott művész munkásságának értékét nem az éppen aktuális politikai elit hivatott megszabni.
A művész feladata nem az, hogy szépnek, tisztának mutassa a világot, ha az kaotikus, zavaros és igazságtalan. A művész feladata az, hogy tehetségét kibontakoztassa, s elmondjon mindent a világról a maga eszközeivel, a maga értékrendje szerint.
Bartók zenéje egy nemzet büszkesége: olyan erő, amely nemzedékeket tart össze. Ezt az erőt nem kérdőjelezheti meg senki. A korabeli hatalom megtette, s Illyés úgy érezte, fel kell szólalnia ez ellen. Mert helyes magatartás lenne hallgatni, amikor a művész érzi, hogy szólni kell? Nem, az igazi művész ezt nem teheti. (Eszünkbe juthat erről Babits Mihály Jónás könyve és Jónás imája című műve.)
Tehát ezért ostorozza Illyés a korszak kultúrpolitikáját, amely nagyon rövidlátóan, méltatlanul igyekezett félreállítani Bartókot, nem tisztelte a halott művész emlékét. Bartók művészete a szabadságot, a szókimondást, a tiszta beszédet jelenti Illyés Gyula számára, s azt az embert, aki mindannyiunk helyett kimondja azt, amit mi csak érzünk, sejtünk.
A Bartók alapvetően zenei fogantatású vers, amit újra és újra visszatérő motívumai jeleznek (az idézés és az ismétlés a zenére jellemző szerkesztési elemek). A költő a szó és a zene művészetének sajátos összhangzatát teremti meg.
A bartóki zene a széttartó többszólamúságból felépíthető rendet példázza, s ezt sugallja a költemény írásképe is. A meg-megszakított, és mégis folyamatosan áradó, erősen lüktető, pulzáló verssorok összessége végső soron egységes rendbe illeszkedik.
A lázas sodrású, csapongó gondolatmenetű költeményt felfokozott izgalom jellemzi, melyet jól érzékeltetnek a váltakozó sorszámú strófák (2-15 szótag), a lihegő lélegzetvételre emlékeztető, hosszabbra nyúló, majd hirtelen lerövidülő sorok, a kihagyó, majd újra felcsendülő rímek.
A vers kifejezőeszközei jellemzően kérdő és felkiáltó mondatok (az 1-2. versszakban 1 kérdő és 9 felkiáltó mondat található, s ebből 6 a sorok belsejében végződik!), valamint közbeékelések, amelyek az indulatosságot fejezik ki. A gondolatritmus (pl. „Ha nekik az, / ami nekünk vigasz”) és a láncszerű ismétlések (pl. „belevész a világ; / belevész a világ”, fölfeded, / mi neked fölfedetett”) is a disszonanciát erősítik.
Gyakori a soráthajlás, méghozzá az éles áthajlás, ami zaklatottságot fejez ki, s erősen eltér attól a nyugodt, tempós versépítkezéstől, amely Illyés Gyulát ebben az időben jellemezte (ritkán használt éles soráthajlást, de itt igen).
Alapképe a metafora: zenész = orvos. Költői eszközei jellemzően ismétlés, felsorolás, halmozás, anafora, ellentét (harmónia-diszharmónia, hangzavar-harmónia, hirhedett-hűséges, emberi beszéd-hamis beszéd stb.,), alliteráció, költői kérdések és felkiáltások, széttartás a szószerkezeteken belül (pl. „káromlással imádkozó”, „sebezve gyógyulást hozó”, „szépen kimondja a rettenetet”).
A hangzást jelentő igék a bartóki zene jellemző hangzásvilágát idézik, pl. „fölcsattanó”, „sikongató”, „harci jaj”, „sikolyt”, „siralmát”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
