Olyan többszólamúság jelenik meg a versben, amely Bartók zenéjére emlékeztet, ugyanis gyakori nézőpontváltásokat figyelhetünk meg.
Az 1-2. versszakban a lírai én T/1. személyben, egy számára fontos és hiteles közösség tagjaként szólal meg. Egy olyan közösség nevében beszél, amellyel a közös gondok, közös nyelv és közös kultúra kapcsolja össze, és T/3. személyben kifejezett egyénekkel vitatkozik. Ez a nekünk-nekik szembeállítás Bartók zenéjének értékelésére vonatkozik („hangzavar”-„vigasz”).
A 4. strófában váltás jön: Bartókot szólítja meg E/2. személyben, majd az 5. versszakban E/1. személyben önmagáról vall („Bánatomat sérti” – itt jelenik meg a személyesség). Aztán ismét megszólítás jön (E/2), majd váltakozva T/1. és T/2. személyű megszólítások következnek.
Retorikai eszközök: állítás és bizonyítás követik egymást, így a vers az érvelő szövegekre emlékeztet. A vitázó, értelmező alaphang uralkodik benne. Stílusát a tárgyias leírás határozza meg.
A cím egyetlen név, témajelölő, utal a megszólítottra.
A vers 112 sorból áll, szerkezete spirális, 3 nagy szerkezeti egységre tagolható.
Az 1. egység (1-4. versszak) témája: azért van disszonancia a zenében és az emberek lelkében, mert a társadalomban is disszonancia van. A nép rendet akar, amit Bartók megértett és zenéjével ezt a vágyat fejezte ki.
Az 1. strófa azt mondja el, amit a hivatalos vélemény tart Bartókról. Nemcsak minősíti a zenéjét, hanem mindjárt a vitára, a véleménykülönbségre is utal a nekünk-nekik szembeállítással. A vers beszélője szerint Bartók zenéje az emberi lélek érzéseit fejezi ki.
Látszólag elfogadja az ellenvéleményt: igen, valóban „hangzavar” Bartók zenéje (a bartóki zene világát széthangzás – disszonancia – jellemzi), de ez a zene a valóság „hangzavarát” tükrözi, ezért valójában „vigasz” az embereknek. Így mégiscsak elutasítja a Bartókot elítélők nézeteit.
A „hangzavart” költői eszközökkel is kifejezi Illyés: alliterációval („szitok-szavát”, „fűrész foga”), magas-mély hangzók váltakozásával, kérdő és felkiáltó mondatok használatával érzékelteti a zaklatottságot. Ezt a hanghatások mellett a sorok tördelésével is kifejezi: éles áthajlások vannak, amelyek szorosan összetartozó fogalmakat választanak szét.
A 2. strófa azt mondja el, amit a művésztársak gondolnak Bartókról, azok, akik értékelik a zenéjét.
Bartók fölfedezte a lényeget: a hatalom által mutatott kép az idilli társadalomról hamis, mert a látszólagos harmónia mögött disszonancia van, a nép kirekesztődött ebből az idillből. Bartók zenéje a nép hangja.
A 3. strófa az indoklás. A „szép énekek” hazugak, elfedik a nép jajkiáltását, mely harmóniát, igazi rendet akar.
A 4. strófa Bartók megszólítása, megidézése. A beszélő közvetlenül Bartókot szólítja meg és összefoglalja az eddigi gondolatsort.
Utal Vörösmarty Mihály Liszt Ferenchez című ódájára azzal, hogy azonos kifejezést használ, mint Vörösmarty: ez a „hirhedett” szó abban a sorban, hogy „mint annyi társaid közt, – „hirhedett”. Ez a sor Vörösmarty versére utal, melynek kezdősora: „Hirhedett zenésze a világnak”. Az idézőjel egyrészt ezt az utalást teszi egyértelművé.
Másrészt a „hírhedett” szó jelentésváltozására is felhívja a figyelmet. Vörösmartynál a szó „híres”, „elhíresült” jelentésben szerepelt, de a 20. században a „hírhedett” (= „hírhedt”) már pejoratív jelző, ezért teszi Illyés idézőjelbe: az idézőjel jelzi, hogy nem a negatív jelentésben kell érteni, hanem úgy, ahogy Vörösmarty használta.
Ugyanakkor a Bartók munkássága körüli vitát elég jól összegzik a „híres” és a „hírhedt” fogalmak. A „hírhedt” a Bartókot elutasítók véleményét tükrözi.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
