Az elemzés vázlata:
- Bevezetés
- A vers szövege (olvassátok végig, lehetőleg kétszer is: először magatokban, lassan, értelmezve, aztán hangosan)
- A Saját lelkéhez műfaja, szerkezete, verselése, hangvétele
- Címértelmezés
- A vers filozófiai háttere
- A vers értelmezése
- Befejezés
Másik, rövidebb elemzés ITT olvasható.
Janus Pannonius Saját lelkéhez című versében súlyos betegségével (tüdőbajával) és lényegében a halállal néz szembe.
A mű 1466 tavaszán keletkezett és akár a költő életművének összegzése is lehetne. (Legjobb verseit 1466-68 között írta különben, s köztük is ez az egyik legértékesebb művészileg.)
Élete utolsó éveiben járt ekkor, és már egészen más hangon írt, mint fiatalkori verseiben: ezek a költemények személyes jellegűek és líraiak. Sokkal mélyebbek, mint azok az itáliai költemények, amelyekben csupán a tudós humanista költő virtuozitása mutatkozott meg.
Ennek oka pedig az, hogy valós élmények ihlették őket, a megszenvedett élettapasztalatok: súlyos betegség, a halál közelsége, a kegyvesztettség, a szellemi társtalanság, a meg nem értettség. Ezek mind beépültek Janus Pannonius lírájába, ezért tudott ilyen hitelesen és őszintén írni.
Janus érettebb lírájában a mitológiai utalások is egészen más szerepet kapnak, mint fiatalkori verseiben – lényegében megújította a reneszánsz költészet szabályrendszerét.
Itt már nemcsak az a mitológiai utalások célja, hogy a költő műveltségét bizonyítsák, hanem személyes érzéseit, élethelyzetét is kifejezik. Így a vers szerves építőelemeivé válnak, és gazdagítják a jelentését. Ez az, ami miatt Janus kiemelkedik kortársai közül.
Saját lelkéhez
Ó, lélek, fényed lecsorogva a tiszta Tejútról
testem tompa, sötét mélyeiben lakozik.
Nincs panaszom rád, fénylik benned a hű derekasság,
annyira tündöklik rajtad a büszke derű.
Úgy léptél ki a Rák izzó kapuján: feledésbe
nem merített sohasem téged a Léthe folyó.
Ahol a Serleg, a rejtelmes, meg a gyors, vad Oroszlán
egymást érintik, onnan ívelt le utad.
Észt a Saturnus adott, Jupiter meg erélyt cselekedni,
bátorságot a Mars, ízlést Phoebus adott.
Vénusz a jóérzést, a művészetet adta a Merkur,
Cynthia osztott rád felnövekedni erőt.
Cynthia áll a halál meg az élet mesgyehatárán,
földünknek törvényt mennyei Cynthia szab.
És ha neked csak a hús meg a csont kell – jobban az égnél –
volt bizonyára különb por-gunya, mint az enyém.
Nincs kifogásom alakja, egész ábrázata ellen:
éppen elég magas és külseje kellemetes.
Csak az a baj, hogy e test oly gyönge, a tagjai véznák,
Túl puha mesteri kéz gyúrta lazára sarát,
Lázakat oltva a rosszul fércelt ízületekbe,
s gyúlnak a szűntelenül váltakozó nyavalyák.
Örökös nátha csöpög, leszivárog nedves agyamból,
két hurutos szememen árad a vaksi folyás.
Forr a vesém, gyomrom megdermed, s közben alatta
gyulladt májamból gőzöl agyamba a vér.
Vagy csak azért bújtál e törékeny burkolatodba:
tudtad: gyönge a zár, melynek a foglya leszel?
Csakhogy a bölcsesség mire jó, ha lakása göthös mell?
Inkább bölcs se vagyok, csak nyavalyás ne legyek.
Atlas teste se kell, se Milo erejét nem irígylem:
nem baj, a test ha sovány, csak ne legyen beteges.
Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet
s szállj ki belőle, suhanj, vissza a csillagokig.
S míg odafönn ezer éveken át tisztulni igyekszel,
messze kerüld, ha bolyongsz, a feledés folyamát.
Bús feledékenység ne merítsen a hajdani gondba,
rég levetett béklyót újra magadra ne végy,
És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,
csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.
Inkább méh, aki jószagu mézet gyűjthet a réten,
hattyú légy, ki dalát zengeti néma tavon.
Tengeren, erdőkben rejtőzz, csak tudjad örökké:
sziklákból született hajdan az emberi test.
(Vas István fordítása)
A vers végkicsengése szomorkás, kétségbeesett, kiábrándult, keserű, elégikus. Janus olyan rettenetes fizikai fájdalmakat él át, amelyekre csak a halál adhat neki enyhülést. Várja, hívja is a halált a maga különös módján: saját lelkével beszélgetve.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
