Szerkezet: a mű előtt, az Ajánlást követően egy színházi előjáték és egy mennybéli prológus olvasható. Az előjáték és a prológus is keretül, bevezetőül szolgál.
Előjáték. – Az előjáték egy színházban játszódik (ezzel a színpadi fikciót teremti meg Goethe). A Költő, az Igazgató és a Komédiás különböző nézőpontból fogalmaz meg elvárásokat a darabbal szemben.
A három foglalkozás háromféle nézőpontja:
- a színigazgató a sikert, a fordulatos cselekményt tartja fontosnak, mert az a célja, hogy minél többen nézzék meg a darabot (és hagyják ott a pénzüket).
- a színész a játékot (bolondozást), a szórakoztatást tartja fontosnak, mert neki a tréfa a lételeme.
- a költő pedig a maradandó és örök értéket képviselő művészi alkotást, amely az utókornak szól (ezért a költő megveti az igazgató anyagiasságát, üzleties felfogását és azt, hogy ki akarja szolgálni a közönséget).
Goethe itt a színház működését, lényegét írja le. Egy darab színrevitelekor ennyi különböző felfogású embernek kell összedolgoznia. A színház egyrészt szórakoztat, másrészt tanít, okít, a szellemhez is szól.
Az előjáték előrevetíti a mű témáját és a mennyei prológus teológiai keretét („Szűk bódénkba így fér bele / A Teremtés egész köre. / Óvatos gyorsasággal járva végig, / Juss égből földön át pokolfenékig.”).
A prológusban ugyanis olyan teológiai keretet vázol fel Goethe, amely magában foglalja az eget, a poklot és a földet (az evilágot és a túlvilágot). Az Úr és Mefisztó a tapasztalaton túli világ két ellentétes pólusán helyezkedik el (állítás-tagadás, jó-rossz). Faust a két pólus ütközésének terében, a földön él.
Prológus. – Most indul el igazából Faust története. Szerepel benne a négy arkangyal (Rafael, Gábriel, Mikáél és Lucifer (itt: Mefisztó, ez a bukott angyal másik neve).
A mennyei prológus az ószövetségi Jób könyvének újraírása (Jób 1.6-1.12). Ebben a bibliai történetben Isten fogadást köt a Gonosszal Jób istenfélelmére. Goethénél is hasonló történik.
A prológusban a főangyalok a teremtést dicsérik, ezután az Úr és Mefisztó párbeszéde következik. Az angyalok patetikus szólamaival szemben Mefisztó nem a feltétlen odaadás és hűség hangján szól az Úrhoz, hanem csipkelődő, pimasz hangnemben, ironikus stílusban beszél, idegen tőle a pátosz (a magasztos, ünnepélyes, kenetteljes, hódolatteljes, alázatos hang).
Van Mefisztóban valami köznapi, lefelé húzó. Ahogy szájára veszi a dolgokat, minden sokkal közönségesebb, hétköznapibb színezetűvé válik. Mindenben a kifogásolható, bántó dolgok felé húz. Ő nem dicsőíti az Urat, sőt, elégedetlenségének ad hangot. Számos dolgot kifogásol a Teremtésben, a hibákra mutat rá.
Felrója az Úrnak, hogy kontár módon alkotta meg az embert, aki boldogtalan: a földön kínlódnak az emberek. Mefisztó eddig ingerelte az embereket, de annyi a szenvedésük, hogy már nincs szíve gyötörni őket.
Pedig az ember a „föld kis istene”, azaz Isten képmása. De mintha az égből, az Úrból belecsöppentett lélek boldogtalanná tenné az embert, talán boldogabb lenne, ha tudatlanul, ész nélkül élne, mint az állatok. Mefisztónak már csak azért is ez a véleménye, mert minden állatnál állatiasabbnak tartja az embert.
Az Úr név szerint említi Faustot. Ekkor kerül sor az első alkura a történetben, melynek tárgya a teremtés legnagyszerűbb eleme, az ember. Ezen halmazon belül is konkrétan Faust. Mefisztónak nem tetszik, hogy az Úr szereti Faustot, aki szerinte telhetetlen, forrongó lélek, és nem szolgálja hűen Istent.
Mefisztó tudja, hogy Faust nem tud ellenállni az ördög csábításának, elfeledi Istent és letér az igaz útról, ezért fogadást ajánl, amelyet az Úr elfogad. Isten ugyanis tudja azt, hogy az emberben, bár tévelyeg élete során, végül mégis a jó győzedelmeskedik: „Vak ösztönei közt az igaz ember / Nem felejti el az igaz utat.”
A Bibliában az Úr szolgájának nevezi Jóbot, ugyanígy Goethénél az Úr szolgájának nevezi Faustot. Itt azonban ez többletjelentéssel bír: nemcsak a Teremtőhöz való hűséget foglalja magában, hanem a függőséget és a függőségből való kitörni akarást is jelentheti.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
