Jellemek
Faust (más fordításban Faustus) alakja: Goethe Faustja nem egységes, hanem összetett karakter. Ellentmondásosságának eszmei alapja a kétlelkűség: a jó és a rossz egyaránt tartalma és mozgatója lelkének.
Nagy tudású, művelt ember, kora minden tudományának birtokában van, de egyezséget köt a fekete erőkkel, az ördöggel. A nem pozitív, nem alkotó, nem az emberiséget előbbre vivő erőket is maga mellé állítja. Személyében a modern kor tudós értelmiségije lázad Isten ellen, és szövetséget köt a Rosszal, mert részese akar lenni az élet teljességének az ördög segítségével.
Az európai kultúrtörténetben Faust annak a felvilágosodás eszmeiségéhez kapcsolódó, modern világszemléletet képviselő embernek a megtestesítője és jelképe, aki hisz a szellemiség elvének felsőbbrendűségében. Abban, hogy az emberi akarat képes uralni a létet, következésképpen képes önmagát megváltani.
Faust az ember jelképes megtestesítője – fő problémája az emberi lét alapkérdése: azt kutatja, hogyan élhet az ember a maga korában minél teljesebb életet.
Az élet célját és értelmét keresi, s a mű azt az utat mutatja meg, amelyet Faust a világban megtesz. Felemelkedik a „kis világból” a „nagy világba”, az esetlegesből a beteljesülésbe, a végességektől a határtalanság felé. Fiatalkorában a szerelem, érett korában a politika, a közélet, a szellem utolsó fellobbanása tölti be életét. Öregebb korára pedig rájön, az élet értelme a munkában található meg.
Faust az „örök ember”, az örökké elégedetlen, az új utakat járó, a mindig jobb, mindig gazdagabb, teljes életre vágyó ember megtestesítője, aki soha nincs megelégedve önmagával, hanem folyton újabb és újabb célokra tör, vágya és akarata nem ismer szűkös határokat. Alakját a soha meg nem állás, soha meg nem elégedés, a mindig többre, nagyobbra törés jellemzi.
A II. rész végére a saját emberi világát értő és azt alakítani képes emberré válik, de sok kétely és csalódás éri addig, amíg megöregedve végül feloldáshoz, egyensúlyhoz jut.
Végeredményben megtalálja a választ a lét legalapvetőbb kérdésére: szabad földön, szabad néppel, munkával alakítani a valóságot – ez az élet célja és értelme.
Mefisztó (más fordításban Mephistopheles) szerepe: Mefisztó a szándékában mindig rosszat cselekvő akarat megszemélyesítője, de nem olyan, mint a monda ördöge.
Fölényes szellem, ő a nagy kételkedő (szofista), a nagy világ-és emberismerő, akit egyszerre jellemez a hétköznapiság és a démonikus természettel való sajátos közösségvállalás.
Mefisztónak „a tagadás a lényege”, ő az ellentmondás szelleme. Tagadja a teremtést, a létet, és mindazt, ami van. Önmagát egyenrangúnak tekinti Istennel, az Úr kiegészítő ellentéteként határozza meg magát. A teremtett világ nyomorúságát, az ember boldogtalanságát érzékelve perbe száll az Úrral az ember felszabadításáért és önrendelkezéséért.
Az első részben Mefisztó inkább szemfényvesztő, a másodikban világokat is megmozgatni tudó démon. Alakja filozófiai szempontból a rossz felvilágosult értelmezéséhez kapcsolható. Eszerint a rossz a jó megvalósulásának eszköze, véghezvivője.
Mefisztó egy, a világot előrelendítő erő, aki a jót segíti elő akarata ellenére is azzal, hogy az embert tétlenségéből kiragadja, és szüntelenül újabb célok elérésére sarkallja. Ezzel ő maga is tisztában van, hiszen amikor Faust megkérdezi, kicsoda ő, ezt válaszolja: „Az erő része, mely örökké rosszra tör, s örökké jót mível.”
Szüntelen szembeszegülésével Mefisztó akaratlanul is segíti Faustot (a tagadás szelleme az, amely nem hagyja az embert belesüllyedni a tétlenségbe).
Vagyis a világban a jó és a rossz feltételezi egymást, nem létezhet egyik a másik nélkül. A rossz nem más, mint az isteni jóság emberi, tökéletlen megvalósulása. Így és ezzel válik lehetségessé, hogy a bűnbe eső Faust a mű végén üdvözülhessen.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
