De belső börtön is ez: „magadat mindig kitakartad”, azaz megmutattad magadat őszintén, és ezzel védtelenné, sebezhetővé tetted magad.
„Sebedet mindig elvakartad”: a világ okozta sebről van szó, felesleges önmarcangolásról.
A „híres vagy” sem pozitív értelemben vett hírnév, hanem inkább hírhedt jelentésben áll itt: nagyot akartál, ezért mindent elrontottál; ha ezt akartad, akkor olyan nagy bolond vagy, hogy erről leszel híres.
A „Hány hét a világ” is gyerekkorra utaló motívum: tréfás, ironikus, gyerekeket bolondító kérdés.
Bolondnak minősíti magát emiatt a gyermekies élet miatt. Szeretett, de kinek kellett ez a szerelem? Biztos, hogy jól mérted fel a világot magad körül?
Nem tud kapcsolatokat kiépíteni, képtelen beilleszkedni a társadalomba. Ha szeretett is, nem voltak tartalmas kapcsolatai, a világ elől menekült, pedig nem kergette senki.
Ez a szerelem-szeretet utáni erős vágyódás is a gyermek-motívummal függ össze. A szeretetvágynak kórosan felfokozott változatai is vannak.
„Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd”, azaz birkózz meg a múlt ürességével, a világ idegenségével, ha bírsz. Ez egy kilátástalan küzdelem.
Minden tettében, minden lépésében kételkedik, s eljut oda, hogy nincs tovább. A kés a kenyeret szelő eszköz, de gyilkos szerszám is. A kenyér a táplálás, a továbbélés lehetősége.
A tüzelőfa az élet fenntartásához szükséges meleget biztosítja, a puha párna pedig az anyai gyöngédséget idézi fel. A költő fájdalmasan vágyik az anyai gondoskodásra, de nem talál oltalmat, szeretetet, ezért saját magának próbál a gondviselője lenni.
Ugyanakkor a „hajtsd le szépen a fejedet” a halál elfogadását is jelentheti. Neked nincs lehetőséged se az agresszióra (kés), se a továbbélésre (kenyér), örülj, hogy ennyire is tellett (tüzifa), hajtsd le a fejed, add meg magad.
A halálvágya onnan ered, hogy nem akart kegyelemkenyéren élni, viszont képtelen volt a munkára, az önfenntartásra. Ezért érezte magát hasznavehetetlennek.
Lényegében azt a kérdést boncolgatja József Attila, hogy milyen lehetőségei voltak, és hogyan tudott ezekkel élni. Elemzi saját magatartását, és próbálja megmagyarázni, miért futott zátonyra az élete.
Felismeri azt, hogy talán saját maga okozta a saját nyomorúságát, és ezért korholja is magát: miért kellett feleselnie a másvilággal, miért harapott tejfoggal kőbe, miért nem éjszaka álmodott, miért próbált szeretni, ha nem szerették viszont stb.
Ezek miatt joggal tekintheti magát bűnösnek, de vajon az ő hibája-e az, hogy karóval jött, és nem virággal, hogy sietett, és mégis lemaradt, hogy szeretni próbált annak ellenére, hogy nem szerette senki? Hibáztatja magát, de valójában ott van a sorok mögött, hogy nem ő a hibás ezekért.
Így aztán végül már nem saját magát korholja, hanem a világra tekint keserűséggel, a világot kezdi vádolni. Hiszen az embernek tejfoga van, amely beletörik a világ keménységébe.
Lehet, hogy együgyű, gyermekes kívánságai voltak, de ezek jogos, nagy emberi vágyakká értek. Mert igenis joga, sőt kötelessége az embernek, hogy feleseljen a másvilággal, hogy azt ígérje az anyjának, hogy sokra viszi, hogy álmodjon, hogy szeretetre vágyjon stb.
Attól, hogy mindez valakinek nem sikerül, mert a világ nem ad rá lehetőséget, attól ezek még jogos vágyak minden ember számára. Ugyanakkor bizonyos emberek számára reménytelenek is.
A vers zárlatában újra megjelenik a börtön-jelkép, a Hét Torony, azaz a bezártság, a kitörés lehetetlen volta véglegessé válik. (A Hét Torony egyébként Gárdonyi Géza regényéből lehet ismerős.)
Az utolsó sorok talán éppen azt jelentik, hogy az embernek le kell mondania a vágyairól, a teljességről, az önmegvalósításról, és megelégedni a legegyszerűbb mindennapi élettel, mert nagyon keveseknek jut ennél több vagy jobb. Ez azonban a valódi életről való lemondást is jelenti.
József Attila fájdalommal veszi tudomásul, hogy az értelmes emberi élet nem lehetséges a számára. Ez a vers tisztító hatású, katartikus hatású.
Ezt a verset két másikkal szokták egybetartozónak tekinteni, ez a kettő a Talán eltűnök hirtelen és az Ime, hát megleltem hazámat. Az utolsó vershármasnak nevezi őket a szakirodalom, mivel József Attila három legutolsó verséről van szó.
Mindhárom Balatonszárszón keletkezett, ahová nővérei magukhoz vették a beteg költőt a penziójukba, aki e három vers megírása után véget vetett az életének (bár vannak, akik szerint baleset történt, az utolsó versek és József Attila búcsúlevele inkább az öngyilkosság feltevését támasztják alá).
A versben szereplő sok gyermekkori emléket az is előhívhatta, hogy ismét együtt, összezártan élt a három testvér, mint gyerekkorukban (Jolán elvált, Eta megözvegyült), és hogy Eta három apró gyermekével lakott együtt József Attila, akiknek mindennapjai emlékeztethették saját gyermekkorára.
Akárcsak gyermekként, most is korlátozott volt a helyzete („így van rád, akinek van, gondja”). Régen azért, mert gyermek volt, most azért, mert súlyosan beteg (skizofréniával kezelték, de a mai tudásunk alapján nem tudathasadás volt a betegsége, hanem az ún. borderline személyiségzavar, ezért tudott klasszikus költészetet létrehozni, amire a skizofrén betegek erre nem képesek).
