A valós képek a vidéki, falusi, paraszti életet ábrázolják, és a szóhasználat is ezt a környezetet idézi, a szegényekhez, a csórókhoz, az elesettekhez kötődik. Innen származnak ezek a reális, vastag, valós, súlyos, nehéz, testi, anyaggal kapcsolatos képek, amelyek összefüggenek a másik szférával, a légies, tünékeny képekkel.
Kicsi képekről van szó: gyíkocskák, gyöngyöcskék, szemecskék, pl. „kis fehér kukacok”, „füstölgő szemek”, stb. Ezek a képek szembe vannak állítva a nagy, súlyos képekkel (pl. elefánt). Ellentétesek, de ilyen a világ is, így teljes.
József Attila költészetére új elrendezés, új együttlátás jellemző ebben az időben. Nem dirib-darabban látja a világot: a szerelmet is úgy egészben nézi. Gömbölyűnek, kereknek, egésznek akarja látni a világot, és rendet keres az isteni és emberi világban.
Furcsa, szürreális, álomszerű képeket alkalmaz a versépítésnél. Ez is benne van az avantgardban, ez a szürrealizmus (nemcsak az extrovertáltság, az expresszionizmus jellemző). Groteszk és távoli képek összejátszatása teremti meg a dimenzióváltásokat.
Ezek a képek az érzékeinkre hatnak színeikkel, méretkülönbségekkel, dimenzióváltásokkal. Nem értelmileg kell megmagyarázni őket. Ha meg akarjuk érteni a szöveget, akkor az asszociációk belső logikáját kell végigkövetni.
A Medáliák verselése szimultán. Egyrészt ütemhangsúlyos, négyütemű felező 10-esekből áll, ugyanakkor jambikus ötösök is találhatók benne. A jambusok inkább az érzelmi megnyilvánulásokat, a felező tízesek meg inkább a groteszk részeket jellemzik. A strófák négysorosak, páros ríműek. A versforma végig azonos, így összeköti egymással a versmedalionokat.
A versciklust motívumai és formája miatt kapcsolatba szokták hozni a később keletkező Eszmélettel.
