József Attila: Tudod, hogy nincs bocsánat (elemzés)

Szerkezetileg 5 egységből áll.

Az 1. egység (1. versszak) témája az állítás megfogalmazása, önmaga felszólítása. Az első két sor („Tudod, hogy nincs bocsánat, / hiába hát a bánat”) jelentheti azt is, hogy nincs bocsánat annak, aki felismeri a társadalom által kínált szerepek lényegét és elutasítja őket, de jelentheti azt is, hogy a beszélő nem tudja magának megbocsátani, hogy kitért a felismerések következményei elől.

Akármi is az, amire nincs bocsánat, a bűn mindig maga után vonja a büntetést, hiszen az emberi világban éppúgy vannak kérlelhetetlenül érvényesülő törvények, mint a természetben („A fű kinő utánad.”).

A 2. egység (2. versszak) a bűnről, önmaga bűnösségéről szól. Mi is a bűne, ami van is, meg nincs is? Nem más, mint az, hogy nem tudott öntörvényű személyiséggé válni és képtelen volt az igazi szerepét megtalálni és betölteni. Ezért valahogy ő maga is felelős.

Bűne tehát a személyisége elvesztése, bár ennek oka az, hogy a társadalom csak olyan hazug szerepeket kínált fel neki, amelyekben nem tudta a személyiségét megőrizni.

„Hogy bizonyság vagy erre, / legalább azt köszönjed”: bűne lehetővé tette egy általános törvény felismerését. Azért köszöni meg a bizonyságot, mert legalább ennyi haszon származott belőle.

A 3. egység (3-4. versszak) arról szól, hogyan kell viselkednie, törvényeket fogalmaz meg magának (felszólítások, parancsok jelennek meg). Egy sor alapvető, általános társadalmi szerepet vagy emberi magatartást megtilt önmagának. Ne vádolj, ne fogadkozz, ne légy komisz magadhoz stb.

Például azt is mondja, hogy ne légy egy a sokaságban, maradj kívülállónak, ne állj be a hülyeséget beszélők csapatába, de ez fáj is, mert nincs kihez tartozni. Olyan közeg veszi körül, ahol sem szellemi, sem érzelmi társ nincs.

A 4. egység (5-7. versszak és a 8. versszak közepe) indoklás: múltbeli vétkei, személyes tapasztalatok igazolják és magyarázzák az előbbi felszólítások jogosultságát. Felsorolja azokat a magatartásokat, amelyeket élete során végigpróbált, és mindegyik hamis szerepnek bizonyult. Egyikben sem nyilvánulhatott meg személyiségének lényege, egyikben se tudta megmutatni, hogy ki ő.

Szörnyű, ha az emberek ilyen szerepekben, emberi méltóság nélkül képesek élni, és a lírai én megveti önmagát, amiért hajlandó volt ilyen szerepeket vállalni (könyörögtél, hamis tanú lettél, csaltál, stb.).

A társadalom nem kínált a beszélő számára olyan szerepet, amelyben önmaga tudna lenni, amelyben ne kéne magát feladnia. Ebből az következik, hogy képtelen személyiségét megtartani, márpedig úgy nem képes tovább élni, ha nem lehet önmaga.

Az 5. egység (8. versszak vége és a 9. versszak) témája a lírai én lehetőségei a jelenben: önpusztítás vagy önáltatás. A beszélő felvet még egy alternatívát, a reményt, hogy hűséges, szerető társra lel.

Vagy vess el minden elvet
s még remélj hű szerelmet,
hisz mint a kutya hinnél
abban, ki bízna benned.

A szerelem a legintenzívebb, legszemélyesebb emberi kapcsolat, ezért minden más szerepet is jelképez. Ámde minden emberi kapcsolat alapfeltétele a bizalom és a hit, a lírai én azonban már nem tud hinni, és nincs, aki bízzon benne (ezt jelzi a feltételes mód: „hinnél”, „bízna”).

És a remény is negatív szövegösszefüggésbe kerül, ugyanis van egy vállalhatatlan feltétele: a reménykedés csak akkor volna lehetséges a költő számára, ha feladná az elveit. Ezzel gyakorlatilag a gondolkodásról mondana le, ami egy intellektuális ember számára képtelenség. Így a kör bezárul.

Számára nincs remény, mert az eddigiek után a remény már csak önáltatás, önbecsapás lenne. Úgy érzi, hogy már nincs miben reménykednie, és ha még hinne abban, hogy valaha része lesz hű szerelemben és más pozitív dolgokban, azzal feladná az elveit. Mert az öncsalás az elvek feladása volna, és egy etikus, erkölcsi lény nem mondhat le az elveiről.

Így válik elfogadhatóvá a lírai én számára, hogy az élete véget érjen: az önáltatás lehetetlen és elfogadhatatlan, így nincs más lehetősége.