Bár a lírai én beszél a barátjához, érezni lehet, hogy egyáltalán nem biztos abban, hogy eljutnak hozzá a szavai. Ennek oka csak az 1. strófa végén derül ki (késleltetés): a megszólított tudata nem tiszta. Állapotát a költő az 5. strófában bővebben is jellemzi: „ketyeg a lélek, mint az óra, / de nem mutat időt”, ezzel tapintatosan utal Gulácsy elmeállapotára.
Felidézi közös emlékeiket, amelyekből ki lehet következtetni, hogy barátja festő („Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal”), de abból is tudjuk ezt, ahogy értékeli barátját: „hisz művész vagy”, „Giotto jó utóda” (aki tudja, hogy Giotto festő volt, az ebből rájöhet, hogy Gulácsy is az).
Számos művésznevet (Watteau, Goethe) és műalkotás-figurát (Mona Lisa, Grandet Eugénia) is említ a vers. A lírai én barátjával való egykori beszélgetéseiket idézi fel, s ezeknek a beszélgetéseknek a témái hangsúlyozottan az irodalom és a festészet köréből valók.
Az sem lehet véletlen, hogy épp ezeket a festőket említi, nyilván Gulácsy ízlése, képvilága az általuk képviselt hagyományhoz áll közel. A reneszánsz, a barokk és a rokokó harmóniájához vonzódott.
Kitüntetett szerepet Gauguin kap a versben, akinek alkotói világáról elég alapos leírást kapunk: „Gauguinnek száz lázálma a falon”, „sárga fényben a kövér banánok”, „sárga tájon barna emberek”. Nyilván egzotikus motívumokat festett, de képei belső látomások, vágyak kivetülései is lehetnek.
„Az elveszett Éden, mely fájva-fájón / Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg” sorpár arra enged következtetni, hogy a három művész, Gauguin, Gulácsy és Juhász Gyula életérzése, világlátása, alkotásmódja közel áll egymáshoz.
Mindhárman kaotikusnak, sivárnak, csonkának és boldogtalannak érzik a valóságot, ezért mindhárman elutasítják a való életet. Mindhárman egy egésznek, harmonikusnak érzett, boldog képzeletbeli világban szeretnének élni inkább.
Ez alapján érthető meg, hogy Gulácsy miért lépett ki a való világból és lépett be „saját körébe”, saját tudatának világába, ami tulajdonképpen a megőrülést jelenti.
Juhász Gyula A szépség betege című esszéjében így írt Gulácsyról: „Gulácsy igazi tragédiája, amely elől a téboly lárvája mögé menekült: egy tiszta művész egy tisztára művészietlen korba született bele és megpróbálta azt a maga számára elviselhetővé tenni, sőt a maga képére és hasonlatosságára szépíteni.”
Így az őrület lényegében a szentséggel, a tisztasággal és a művészi alázattal kapcsolódik össze.
Kifejezőeszközök: szinekdoché, metafora (a festő szíve „nagy bíbor virág”, agya „drága serleg”, „gyász és nyomor bora”), hasonlat („ketyeg a lélek, mint az óra”).
Gulácsy Lajost mindig a meleg színek, a finom, puha, pasztelles kontúrok vonzották. A lila, a mély mályva, a rózsaszín, a meleg piros, a meggyszín voltak a kedvenc színei, ilyeneket festett. Ahogy megőrült, egyre bíborosabb színekkel dolgozott (erre utal a versben a „bíbor virág”-metafora, mely a festő szívét jelöli). Gulácsy őrülten készített rajzait Juhász Gyula mentette ki a fiókjából.
A 3. versszak 1-4. sorában megjelenő kalmár, börzés (kereskedő), kalóz (tengeri rabló), betyár olyan figurák, akik a pénzvilágban érzik jól magukat. Ezek a világi, anyagias értékekben látják az értelmet. A pénz világában érzik magukat otthon, s tudják, hogyan kell a világot magukhoz édesgetni.
Gulácsy úgy katapultált a pénzvilágból, hogy az őrületbe menekült. Őt mondták bolondnak, pedig nem biztos, hogy az ő pénzviláguk az értékesebb. Juhász Gyula szerint az igazi érték a szépség és a művészet, amely képes visszavarázsolni a világba az édeni teljességet.
Barátja őrültségét Juhász Gyula úgy élte meg, hogy Gulácsy eltávolodott a valóságtól, és benne tőle, Juhász Gyulától is. Erre számos utalás van a versben: „Elér-e hozzád hangom”, a juhászkolomp „fölver-e egy percre álmaidbul, / Melyekben nincs már többé értelem!”, „merre is vagy, / Hisz még nem hullottál az éjbe le”, „csöndesen halad / Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno, / Az örök semmi a vak nap alatt.”
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
