A vers beszélője sorsközösséget vállal a megszólítottal, ezt a T/1. személyű igehasználat jelzi: „Lajos, hiszen mi voltunk már azóta / Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó…” (azt nem akarja kimondani, hogy elmegyógyintézetben). Az „ott” ráutalás (deixis) a megszólított tartózkodási helyét jelzi.
Juhász Gyula is többször ki akart lépni az életből, és ő is volt szanatóriumban. Tudta, milyen az, csak épp Gulácsy ott is maradt az elmegyógyintézetben („Te ott maradtál, hallom, jobb neked már, / Mint ez a másik, józan, gaz pokol”).
Itt kinn mi hajtjuk, hajszoljuk azokat a dolgokat, amikről azt képzeljük, hogy boldoggá tesznek. A nő, a bor, a seft (üzlet) várja az embereket, ami nem olyan magasztos, de csak ez marad az embernek. Ez várja az embert.
A polgár szemszögéből a művészet haszontalan és önmagáért való dolog, a művész pedig bohém népség („Potom a szépség, és művésze léha”). Ez az irónia jól jelzi, mi a véleménye Juhász Gyulának az elüzletiesedett világról. Szerinte a beteg festő sokkal értékesebb és nagyobb ember, mint a pénzvilág figurái. Gulácsy művészi értéke és emberi nagysága megkérdőjelezhetetlen Juhász Gyula számára.
Az zárlatban megjelenő különös szó, a Nakonxipán furcsa lehet azoknak, akik kevésbé járatosak a festészetben. Amikor Gulácsynak elborult az elméje, beszűkült lett, ugyanakkor befelé ki is tárulkozott és egy nagy mesevilágban élt. Egy teljesen külön álomvilágot teremtett magának, ez volt a saját nyelvvel is rendelkező Nakonxipán („Nakonxipán vár már, Nakonxipán!”)
A Gulácsy által teremtett Nakonxipán egy elképzelt város vagy ország, amely a Hold és a Föld között helyezkedik el. Egy régi, letűnt világ, melyben furcsa, tétova, régies, középkori, reneszánsz figurák légies, furcsa jelmezekben jelennek meg valószínűtlen tájakon. Gulácsy gyöngéd, lágy tónusú színekkel és rokokó finomságú formákkal ábrázolta. Még nyelvének szótárát is megalkotta. Aztán a régi város lassan kiürült és egy belső álomi tájjá vált.
A Nakonxipán világa később már egy önmagán túlmutató világ lett, amely a magyar művészetben jelképes értelmet kapott: az elvágyódás jelképe, és a csonkaság-tudat helyett az egész-tudat metaforája lett. Olyan belső tér, ahol nincsenek korlátok, ahol a művész öntörvényűen, csak saját elvárásainak megfelelve alkothat és teljes világokat hozhat létre.
Nakonxipán Juhász Gyula versét követően lett irodalmi toposz. Weöres Sándor például írt költeményt Dalok Na Conxy Pan-ból címmel, de Nagy Gáspár költészetében is megjelenik.
