A vers tulajdonképpen nem más, mint részletező hasonlat, s az utolsó sorok (a hasonlított) fejezik ki az egész ciklus (a Szegény kisgyermek panaszai kötet) célkitűzését. Egy percre megfogom, ami örök, a végtelent búcsúztatom, mondja.
Egyfelől a végtelen, nagy távlat jelenik meg, másfelől egy pillanat: ez impresszionista stílusjegy. Benyomásokról van szó. A színek, hangulatok, sejtelmek, riadalmak, szépségek számára az örök dolgok, holott ezek nagyon is tünékenyek, törékenyek, omlatagok. Ám a halál iszonyatában az ember emlékezete ezeket emeli ki a múltból, ezek kerülnek tudata felszínére.
Azok a dolgok tehát, amikre a halálunk előtti pillanatban érdemes emlékezni, nagyon is törékenyek, anyagtalanok és légiesek.
A versben minden fut, minden mozgásban van, a halált hozó vonat robog a lírai én felé, kerekeinek monoton kattogását, zakatolását érzékelteti a kezdő soron kívül a bokorszerűen halmozódó három rím egyhangúsága.
A gyermeki világ értékítélete is megjelenik: a lepke, az álom, az édes az értékek, a fontos dolgok. Az emlékezésben ugyanis nincs időrend: teljesen rapszodikusan ugrál a gyermeki képzelet.
Az egész versciklusra jellemző a szorongó félelem, az önsajnálat: a kisgyerek mindentől fél: a betegségtől, a haláltól, az ébredő nemiségtől, az élettől, a sötéttől, az apjától. Szánalommal figyeli szomorú édesanyját és húgát.
Rezignált mélabú hatja át a verseket, és nem lehet tudni, melyek a kisgyermek és melyek az emléket előhívó költő érzelmei. Kosztolányi ugyanis a gyermekkort egy olyan teljes, gazdag világnak látta, amelyhez képest a felnőttkor lelki szegényedést és fokozatos beszűkülést jelent. A gyermek álarca mögött a felnőtt ember kiábrándultsága rejtőzik, akinek sok veszteséget kellett átélnie: siratja a gyermekévek színes tarkaságát.
A kortársak Ady és Kassák kivételével nagyra értékelték Kosztolányit (Kassák írt Kosztolányiról néhány elmarasztaló kritikát, de mikor Kosztolányi meghalt, szép búcsúverset írt az emlékére).
