A 2. egység (42-64. sor) önmaga, Nagy László jellemzése: megfogalmazza kétségeit, feladatvállalását, reményt és segítséget kér József Attilától („bólints, hogy érdemes”). Ez a rész tehát önarckép,
Az „érdemes volt-e” egy tragikus, feszültséggel teli kérdés, amelyre nincs megnyugtató válasz. Mert bár kétségtelen, hogy József Attila életművének megvan az önértéke, Nagy László, a félelemmel teli költőutód igazán csak akkor nyugodna meg, ha József Attila átsugározhatná belé a maga hitét és elszántságát, reménykedését és játszó szívét.
Ő elvesztette a reményét, a hitét, hogy érdemes, ezért esdekel József Attilához olyan kétségbeesetten, hogy csak egy reménykeltő szót mondjon, amivel az ő küzdelmét is igazolja. Segítséget, útmutatást kér tőle, mert más lehetősége már nem maradt.
Ahogy Jézus legyőzte a halált és megváltotta az embert, úgy József Attila is váltsa meg a vers beszélőjét, aki nem a fizikai pusztulástól fél, hanem egy erkölcsi jellegű haláltól. Attól, hogy eljut a „semmi se fáj” állapotáig, a teljes reménytelenségig. Ez ellen kér segítséget József Attilától. Nem akar a kétségbeesésig jutni, mint a költőelőd: „Hogy el ne jussak soha ama síkra: / elém te állj.”
A József Attila! verselése szabálytalan, ritmusa időmértékes, rímelésére páros és ölelkező rímek jellemzők. A vers tele van érzelmi feszültséggel, amit jól érzékeltet a rapszodikus versmenet, a rövid és hosszú sorok váltakozása.
