Paul Verlaine: Őszi chanson, Holdfény, Költészettan

Műfaja dal, amelynek tematikája egy évszakhoz (ősz) kapcsolódik. Franciás kultúrkörben ennek a műfajnak a megnevezése chanson (=ének, dal). Tekinthető a dalon belül búcsúdalnak. Hangulata melankolikus: csöndes beletörődés, halálvágy és a múlt után való sóvárgás, nosztalgia jellemzi.

Korstílus tekintetében a vers szimbolista és impresszionista, ugyanakkor a halálvágy megjelenése a romantikához közelíti (annak ellenére, hogy Verlaine példaképe a szimbolista Baudelaire volt, s őt magát is szimbolistaként tartjuk számon). Ugyanígy erősen romantikus a lírai én hangsúlyos megjelenése is.

Viszont impresszionista vonás, hogy a költő egy futó, pillanatnyi hangulat megragadására törekszik nyelvi, zenei és képi eszközökkel. A vers hangulata és a nyelvi elemek felfokozott zeneisége impresszionista stílusjegy.

Az ősz képének sokértelműsége pedig szimbolistává teszi a verset. Egynemű érzelemkifejezés jellemző, ami megfelel a dalműfaj hagyományainak, Verlaine-nél azonban ez az egyneműség összetettebbé válik a kép és a hangzás révén. A költő egy érzést, egy lelki tartalmat a külvilág érzékletes, többértelmű képeinek segítségével fejez ki, a vers ettől szimbolista.

Az Őszi chanson témája az ősz időszakából kiindulva az elmúlás utáni vágy és a múlt szemlélése, ami az emberi sors és a természet párhuzamba állításával történik. Üzenete az elmúlás, önmagunk átengedése a pusztulásnak és a végleges eltűnésbe való beletörődés: megszólal benne a haláltól való félelem, de a halálvágy, az elmúlás áhítása is.

Alapmotívumok: a megszemélyesített, hegedülő ősz és az évszakhoz kapcsolható jelképek (amik az őszre utalnak, pl. avar, szél). Verlaine régi toposzt elevenít fel, mert ez az alak felidézi a középkori haláltáncok hegedülő Halál-alakját (a középkori metszeteken a Halált karmesterként is ábrázolták).

Kifejezőeszközök: hasonlat („mint holt avart”), megszemélyesítés (ősz-hegedű: „Ősz húrja zsong”), metonímia (időbeli érintkezésen alapuló metonímia), ismétlés, felkiáltás, alliteráció

Jellegzetes őszi hangulatot áraszt a vers: egy különös, ellengő, páraként felszálló hangulatot. Azt az érzést adja vissza, amikor csüggedt, bágyadt az ember, és van benne valami álomszerűség is. Hulló fák lombja, eltűnő fiatalság, elvesző kéjek, elmúlás. A haldokló természettel együtt az ember lelke is haldoklik, de a halálfélelem szelíd melankóliába rejtve szólal meg. A rettegést mintegy enyhíti a költemény zenéje, a szavak és hangok muzsikája.

A magyar változat különösen jól kiaknázza a hangok akusztikai lehetőségeit, különleges hangulatteremtő ereje van. Tóth Árpád a fordításban ajakkerekítéses, zárt hangokat és hangfestő, hangutánzó szavakat (zsong, busong, monoton, konokon stb.) használt, így érte el azt a zsongást, azt a hangulatos zeneiséget, amely a vers lényege.

Gyakori a zöngés „n” hang is. Monoton, egyhangúan ütemezhető a vers, egyhangú ritmusok, egyazon dallam ismétlődése jellemző. Láthatjuk tehát, hogy ebben a versben a jelentést nem a szavak értelme hordozza, hanem a puszta hangzás. A szavak nem gondolatokat közölnek, hanem a hangzásuk által érzéseket ébresztenek. Verlaine versei tehát a szó mágikus, zenei varázsából születnek.

A szavak jelentéshatárai különben is elmosódottak, ami részben annak köszönhető, hogy konkrét és elvont szavak kerülnek egymás mellé (pl. „éjfél kong”, „rossz szél”, „ősz húrja”).

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!

Oldalak: 1 2 3