A költői szándék és a vers hatása
Nehéz megmondani, hogy milyen hatást tett az Európa csendes, újra csendes az átlagos magyar szabadságharcosra. Petőfi biztatni akarja a harcolókat és lelket akar beléjük önteni, ugyanakkor a versben ő is elismeri, hogy a magyarok az utolsók, akik még harcolnak a szabadságért, és hogy magunkra maradtunk… Márpedig ha mi vagyunk az utolsók és egyetlenek, akkor mennyi esély lehet a győzelemre?
Maga Petőfi is „elszólja magát”, akaratlanul elárulja kétségeit: nem azt írja, hogy utolsó egyetlen hívei „vagyunk” a szabadságnak, hanem hogy utolsó egyetlen hívei „valánk”, ami múlt idejű igealak… Ez a múlt idő mintha azt jelezné, hogy a költő is érzi a közelgő vereséget. A múlt idő azt a gondolatot sugallja, hogy: mi voltunk az utolsók, de a mi ügyünk is megpecsételődött.
Persze, ha abból indulunk ki, hogy a harcosok nem ilyen hideg logikával gondolkoztak, hanem érzelmek és szenvedélyek hevítették őket, akkor akár buzdítóan is hathatott rájuk a vers. Petőfi szándéka mindenesetre a buzdítás volt: ezért akarta a magyarságban feléleszteni a kiválasztottság, a rendkívüliség tudatát.
Ebben segítségére volt az a tény is, hogy a magyarokban évszázadok óta élt az érzés, hogy Európa helyett is küzdenek (ez az ősi ideológia a magyar történelemben, a törökellenes harcokban gyökerezik). Petőfi egy cikkében le is írja (1848 szeptemberében): „… ha te nem mártírkodtál volna, magyar nemzet, most a török félhold vetne kísérteties fényt az európai műveltség romjaira…”
Természetesen túloz, hiszen a törököt nemcsak Magyarország tartotta vissza a nyugat lerohanásától, a magyar nemesek pedig, pl. a Hunyadiak, Zrínyiek nem az európai civilizációt védték elsősorban, hanem mindenekelőtt a saját birtokaikat, amelyek a déli országrészen helyezkedtek el.
De ettől függetlenül már Balassinál is megjelent az a gondolat, hogy a „kereszténység pajzsát” Magyarország viseli, és a magyarság az európai civilizációt is védi (miközben elsősorban természetesen önmagát védi). Petőfi erre a régi gondolatra hivatkozott, a versben kimondatlanul, a cikkben pedig nyíltan.
Ezt az alapvetően nemesi-nacionalista érvet a költő lelkesítésre használta fel, ugyanis amikor a magyart a szabadság népének nevezi, akkor kimondatlanul szuggerálja is olvasóiba, hogy legyenek méltók erre a címre. Ilyen értelemben a vers nem más, mint agitáció és nemzetnevelés: legyetek csakugyan a szabadság népe, harcoljatok érte a végsőkig!
Petőfi nem volt hajlandó megalkudni a körülményekkel, ő elvárta a magyarságtól, hogy harcoljon akkor is, amikor körülöttünk már mindenki más elbukott. Ugyanis szentül hitte, hogy a győzelem lehetséges. Mint cikkében írja: „győzni fogunk, honfitársaim, ez olyan bizonyos, mint hogy kétszer kettő négy. És ezt nem az ábrándos csalékony remény mondja nekem, hanem a csalhatatlan világtörténet.”
A versbeli buzdítás tehát Petőfi számára nem üres illúzió, és nem is szónoki fogás: mélyen meg volt róla győződve, hogy a végén biztos győzelem vár. A ténymegállapításokon és az érvelésen túl ez a meggyőződés adja a vers sodró lendületét és mozgósító erejét.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 14. oldalra!
jo