Pilinszky János: Harbach 1944 (elemzés)

A vers alapképe egy valóságos élmény: az elcsigázott rabok (a koncentrációs tábor foglyai) facipőikben botladozva egy szekeret húznak, ők vannak a szekérbe befogva mint igavonó állatok. Ezt a képet bontja ki és részletezi a költő a továbbiakban, aztán a valóságos kép vízióvá válik. Valójában ezt a két horizontot váltogatja Pilinszky: a valóságos, konkrét képeket és a világméretűre növelt vízióképeket.

A látomásteremtés eszközeivel a jelképiség és a fantasztikum síkjára emeli a reális helyzetet, amely már eleve képtelen helyzet, már eleve felfoghatatlan, hogy ilyesmi megtörténhet. Az egésznek a felfoghatatlan voltát a víziószerű képek fejezik ki legjobban. A látomásosság a végtelenbe emeli, időtlenné teszi, szinte metafizikai távlatba helyezi a jelenetet.

Tehát a tényszerűség és a víziószerűség, a reális és az irreális kettőssége, ellentéte már eleve kelt egy feszültséget, vibrálást, amely már a nyitóképben is jelen van. Az elején még a ténylegesen szekeret húzó, elcsigázott embereket látjuk, de a szekér jelzője, a „roppant” már felkelti az irrealitás érzetét. A valószerűtlen és a valószerű így játszik át folyvást egymásba.

Pilinszky úgy játssza át a valós élményt a látomás közegébe, hogy közben a konkrét valóságot, a tényeket, a borzalmas látványt is megőrzi.

A lírai személyesség, az E/1. személy csak egyszer jelenik meg a versben, de a személyes élmény, a hitelesség az egész műre érvényes. Ugyanakkor a beszélő nem fűz megjegyzéseket a látványhoz, nem értékeli, nem minősíti azt, és közvetlenül se szólal meg vallomásos formában. Csak leírja a jelenetet, és a festői erejű megjelenítésre bízza azt az üzenetet, amit át akar adni.

A cím a helyszínt és az időpontot jelöli meg, ezzel konkretizálja, meghatározott térbe és időbe helyezi a valós élményt. A helyszín és az évszám is utal a koncentrációs táborra, mely akkor, ott volt.

A vers 4 szerkezeti egységből áll.

Az 1. egység (1. versszak) visszaemlékezés az egykori foglyokra. A kezdősor személyes jelenlétre utal: a vers beszélője is ott volt, látta őket, és most is rájuk emlékszik („Újra és újra őket látom”).

A 2. egység (2-6. versszak) a menetelő foglyok leírása, szenvedésük megjelenítése. Képük már nem is valóságos, hanem víziószerű: a menet reálisból irreálissá, kísértetiessé válik.

A látványt – egy reális, életképszerű jelenetet – a költő rendkívül szuggesztíven mutatja be, aztán átemeli az irrealitás világába, látomásossá teszi. Így az élmény tárgyias jellege minduntalan összemosódik a látomás jelleggel. A roppant szekérből „a növő éjszakával növekvő óriás kocsi” lesz. A növekvő teherrel mintegy az egész világ terhét cipelik a foglyok.

Pilinszky azzal érzékelteti, milyen képtelen nagy teher van rajtuk, hogy ők „viszik az utat és a tájat, a fázó krumpliföldeket” is. Mintha az egész világ minden súlya az ő vállukon lenne.

A megkínzott, szerencsétlen emberek már nem is bírnak emberi módon előrehaladni: ingadoznak, egymás „esendő testébe” tapadnak. Ők a borzalom, a szenvedés élőképei, s látványuk olyan szörnyű, hogy a tárgyak, a falvak is riadtan menekülnek előlük, még a messzeség is megtántorodva visszafut.

A 3. egység (7. versszak) a megalázottságot ábrázolja. A foglyok teste és lelke már külön él, megérzik a végzetüket („mintha szimatolnák / a messze égi vályukat”).

A 4. egység (8. versszak) az indoklás. A foglyokra a halál vár az út végén. Itt, a látomás végén a halál kapujáig érnek, a menet halálmenetté változik.

A Harbach 1944 nyolc négysoros versszakból áll, rímei félrímek (x a x a), 9 és 8 szótagos sorokból épül fel.