Szereplők, jellemek:
Aeneas: a mű főhőse, a rómaiak ősatyja, isteni sarj (Vénusz és Anchises fia). Mindig a közösség (nép, nemzet) érdekei vezérlik, uralkodóként felelősséget vállal az övéiért, cselekedeteit az ország céljai szabják meg. A harcban és minden tettében a közösséget szolgálja.
Eszményített jellem, küldetéses hős, aki a legmagasabb természetfeletti hatalom (Jupiter) kiválasztottja. Küldetése, hogy honalapító legyen, a rómaiak őse legyen (Julius Caesar és Augustus nemzetségének ősatyja).
Aeneas alakja az i. e. 6. századtól a római hagyományban egyes római családok – Caesartól kezdve pedig tudatosan hangoztatva a Julius nemzetség – mitikus őseként jelenik meg. Ez a hagyomány, valamint az Iliászban található utalás tette lehetővé azt, hogy Vergilius összekapcsolja a trójai háborút követő évek mitikus idősíkját saját korával.
Saját kora, az Augustus császár korabeli principátus időszaka az eposzban mint előrevetített jövő és mint aranykor jelenik meg. Így tudott Vergilius az Aeneis megírásával emléket állítani a Pax Romana kornak mint aranykornak és magának Augustus császárnak.
Embereszmény: Aeneas a római jellem ősképe, és ebben a szerepben Augustus uralmának, valamint a római civilizáció terjeszkedésének eredetét és indokát is megtestesíti.
Értelmezés: az eposz megírásának célja Augustus császár dicsőítése, magasztalása volt. A főhős, Aeneas Augustus nemzetségének mitikus őse, ezért Aeneas magasztalása közvetve Augustus dicséretét is jelenti.
Aeneas harcaiban és államalapításában pedig a majdani Róma világuralmi hivatása tükröződik. Az Alvilágban Anchises konkrétan ki is fejti a Római Birodalom politikai célkitűzéseit, igazságos és humánus világuralmi elhivatottságát („te, római, arra ügyelj, hogy a népeken úr légy / És kíméld a legyőzöttet, de tipord le a dölyföst”).
Az Aeneis úgy szól tehát a múltról, hogy a múlt mindig a jövőbe mutat, és ennek célja az, hogy a későbbi századok harcait és az augustusi kor törekvéseit igazolja, magyarázza.
Filozófiai hatások: Vergilius felhasználja Püthagorásznak és a sztoikus filozófusoknak a lélekvándorlásról és az újraszületésről szóló tanítását. Eszerint a halottak lelkei bizonyos idő után (ha már ittak a Léthé – Feledés – folyó vizéből) új testbe költözve ismét a világra jönnek.
Az író célja ezzel az volt, hogy a majdani római nép jövőjét bemutathassa. Az Alvilágba leszálló Aeneasnak apja, Anchises egy dombtetőről mutatja meg a saját utódait, akik majd nagy emberek, az eljövendő római dicsőség letéteményesei lesznek.
Anchises örömmel figyeli a földre igyekvő utódokat, saját unokáit, akik mind Róma kiemelkedő hősei lesznek. És köztük a legnagyobb majd Augustus császár lesz, akiről megtudja Aeneas, hogy: „Másod-aranykor virrad fel Latiumban alatta, / Mint Sáturnus földjén rég: birodalma kiterjed / Túl garamantokon, indusokon, túl állatöveknek, / Évnek, napnak pályáján, addig, hol a mennybolt / Tengelye Atlas tarkóján tündökleni látszik.”
Fogadtatás: Vergilius az Aeneist nem tudta teljesen befejezni. A történetet lekerekítette, de maradt néhány befejezetlen sor, ezért úgy érezte, még simításokra lenne szükség.
Mivel befejezetlennek tartotta művét, végrendeletében azt kérte, hogy égessék el azt. Végakaratát azonban Augustus császár nem teljesítette. Megtiltotta a hagyaték megsemmisítését és az eposzt változatlan formában kiadatta.
Van olyan elképzelés is, amely szerint Vergiliusnak élete utolsó éveiben már megrendült a hite abban, hogy az augustusi béke korszaka valóban aranykor volt, és ezért akarta megsemmisíteni a császárt dicsőítő művet. Hogy ennek mennyi a valószínűsége, nem tudjuk.
Jelentősége: összekapcsolja a görög és a római irodalmat, mivel a homéroszi örökséget római szellemben alkotja újra
Utóélete: az első magyar nyelvű fordítás Baróti Szabó Dávid nevéhez fűződik, és a 18. század végéről való.
Az eposz olvasottsága folyamatosan csökken, mivel az Aeneis nagyon nehéz olvasmány az antikvitás kultúrájában kevésbé járatos mai olvasónak.
