A 8. versszakban ez az önfeledt bűvölet indítja el a lírai én gondolatait, aki a földi élet értelmét kezdi kutatni. Szeretné megfejteni az élet és a halál közti különbséget.
Gondolatom messze téved
Kék ürén a semmiségnek.
Földi élet, hol a réved?
Ez a költői kérdés visszamenőleg feltárja az előző versszakok tűnődő, szomorkásan gyönyörködő lebegésének tulajdonképpeni értelmét, okát.
A lírai én tűnődése belesimul a hangulati képek láncolatába, amelyek után következik. Ugyanakkor észre kell vennünk a belőle hangzó sikoltást, a vergődő lélek sikolyát, amely biztos part (rév) után vágyakozik.
A hangulat szinte észrevétlen fölizzik, hiszen a költő itt már sokkal keserűbb, gyötrőbb formában fogalmazza meg kételyeit. A földre hajló ég itt „kék űr”-ré változik: minden, ami messze van, ami beláthatatlan, előtte már „semmiség”. Az érzelmek feltorlódnak, összefutnak.
Eddig inkább csak könnyű lebegést asszociáló, szomorkásan játékos, sejtelmes képekkel találkoztunk, amelyeket legfeljebb a baljós „árnyék” szó tett komorrá. Itt viszont a költő már kikiáltja magából gyötrődését, lelki válságát. Persze, ez a kiáltás is halk, nagyon halk: inkább csak kereső kérdés, mégis mélyen megrendítő, mert benne érezzük a költő lelkének minden rezdülését.
Nagyon érdekes, hogy abból a kevés motívumból, amellyel Vajda dolgozik ebben a versben, milyen ámulatba ejtő világkép kerekedik. Most vesszük csak észre, hogy a vers felépítése, a ringató, lelki kételyt sugalmazó képek milyen céltudatosan vezettek idáig.
Vajdát egész életében izgatták, kínozták a lét nagy kérdései, izgatta az élet talánya, de még jobban a halál titka (még halála előtti óráiban is ezzel küszködött).
Ahogy korábban a tér elemei olvadtak egybe, most az idő határai mosódnak össze:
Szélei nádligeteknek
Tünedeznek, megjelennek.
Képe a forgó jelennek…
Az eddigi lebegés helyett az itt található metaforikus kép éppen a folytonos változásra utal. A nádas széleinek elő-előbukkanása a „forgó jelen” képét idézi fel a költőben, ami pillanatnyi mozgalmasságot kölcsönöz a versnek, csak hogy utána a teljes mozdulatlanság következzen.
A nap „dicsősége fényözönében” megáll az égen, s a megálló nap által keltett időtlen pillanat maga is ragyogó és fenséges:
Most a nap megáll az égen,
Dicsőség fényözönében,
Csöndessége fönségében.
Hogy jön ide a dicsőség és a fenség? Vajda szereti a végletes, nagy képeket; fiatalkorában a dicsőségvágy, a hősi élet vágya töltötte el egész lényét. Ezt hajszolta a szabadságharcban és költészetében is. Persze, dicsőségvágya is kudarcra volt ítélve, akárcsak szerelme, de ez nem törte le: a csalódás inkább fokozta szenvedélyességét, művészetének érzékletességét.
A felfokozott képzelet szülte ezt a monumentális képet is, amelyben a nap megáll az égen. Persze, a kép mögött itt is a lélek megrendülését érezzük, e kép mögött is kétség bujkál. A költő képzelete csak azért röppent ilyen magasra, hogy aztán szárnyaszegetten annál mélyebbre zuhanjon.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
