A vers hangulata melankolikus. A bánat, a magány érzése árad belőle. Maga Vajda is költészete és egyénisége egyik jellemzőjének tartotta azt az „átokszerű” magányt, amely a nagy, rendkívüli, nemes szellemnek, a „boldog mindennapisággal” be nem érő léleknek az osztályrésze. Magányélményéhez a lét megfejthetetlenségének és értelmetlenségének tudata társul.
A költemény stílusa a romantika és a szimbolizmus közötti átmenet, előmodernnek szokás nevezni.
A Sirámok I. darabja 5×4 soros, kevert verselésű költemény (ebben is Ady elődje volt Vajda János). A versnek trochaikus, ereszkedő ritmusa van, de a hangsúlyos verselés jobban érvényesül a verssorokban: időnként döccenő, páros rímű, felező nyolcas sorokat találunk.
A népdalforma új hanggal telítődik meg Vajdánál, ahogyan megérzi a tájban azt a hangulatot, amely az ő lelkiállapotára ráfelel.
A lírai én meghasonlott a világgal és önmagával, s ebben az életérzésben az élet értelmét kezdi kutatni.
De nem ő, hanem maga a „nagy bú” faggatja az „örök természetet”, vádolja kétségbeesett kérdésekkel, hiszen a természet az oka, hogy megszületünk, hogy élni kell. A bánat tehát felteszi a nagy filozofikus kérdést: „Mért születni? minek élni?…” Testetlen a kérdező, és egy testetlen lényt kérdez, mindkettő megfoghatatlan, hangtalan.
Az a nagy bú, amely téged
Vádol, örök nagy természet;
Mely kiégett szivvel kérdi:
Mért születni? minek élni?…
Ez a kiégett szívű költő, aki kérdez, még csak egy 27 éves fiatalember! Vajdának volt filozófiai hajlama, a filozofikus kérdések már fiatalon is foglalkoztatták, és később is többször megjelentek költészetében. Fiatalkori és öregkori verseit nyugodtan egymás mellé lehet állítani: megdöbbentően érett gondolatai voltak már egészen fiatalon is! Már fiatalnak is „öreg” volt, ugyanakkor élete végén is megvolt benne az ifjúkori szenvedély, amellyel végső kérdéseket feszeget.
