Ez a vers is az újszerű tájlírának egyik darabja. Hegyet, felhőt, erdőt látunk, falevelek „szállonganak”, fecske, árnyék, szél rebben: látszólag minden egyszerű, köznapi látványra utal, és mégis minden más. A vajdai táj amolyan elvarázsolt táj, amilyet inkább csak álmainkban szoktunk látni.
Hajaszáli a vadonnak:
Hervadt levelek szállongnak,
Fecske földet szántva röpdes,
Minden oly merengő, csöndes.
Ez a merengés, ez a csöndesség vihar előtti csöndnek tűnik. Rejtélyes, szinte babonás nyugtalanság feszül minden egyszerű természeti elem mögött. Az apró, látszólag semmitmondó mozzanatok mind jelentést hordoznak, pl. a szél mélyet sóhajt, mint egy olyan ember, akinek nehéz a szíve…
Erdő, mező, merre nézek,
Egy nehéz, bús előérzet.
Erdő, mező s maga az egész természet több puszta önmagánál: kimondhatatlanul emberi érzéseket hordoz. Olyan leheletnyi sejtelmeket, alig megnevezhető megérzéseket fejez ki, amelyek a lét és a nemlét határán lebegnek. Azt se tudhatjuk, vajon léteznek-e egyáltalán, vagy csak képzelődünk.
Hosszú árny kisért a réten,
Szél sohajt az erdőn, mélyen…
A szél sóhaja már ott készülődik a „hosszú árny” kísértésében, a „földet szántva” repdeső fecskében és a vadon hajszálaiként szállongó hervadt falevelekben. Észrevétlenül létrejön az a furcsa szorongás, amely a vers végén kap hangot.
Vajda erdői, mezői, fái, falevelei mindig átlényegülnek, mindig emberi gondolatokat, érzéseket hordoznak. A költő nem valódi tájrajzot készít, mivel őt már nemcsak a külső világ érdekli, nemcsak a táj szépsége vonzza, hanem a lélek világa a fontos neki.
Költeményeiben a természet jelenségei nem a maguk objektív valóságában jelennek meg, hanem mélyebb titkokat sejtető jelképekként. Vajda éppen csak megőrzi a látvány külső kereteit, verseiben látszólag még tart némi kapcsolatot a tárgyias természetleírással, vannak hűen ábrázolt, szinte tapintható természeti elemek, de különös belső nyugtalanság feszíti őket.
Vajdánál a tájelemek túlmutatnak önmagukon. A táj a költő gondolatait, látomásait idézi fel, a lélekben zajló dráma rávetítődik a tájra, ezért a táj megtelik fájdalommal, szomorúsággal és nyomasztó hangulatot áraszt. „Valami nagy, rejtett bánat / Fogja el az egész tájat”. Ez a jellemző vajdai hang.
A vers alapmotívumait a táj elemei adják:
- az őszi erdő („Zúg alatta már az erdő”), amelyben a fáj a lombjukat hullatják, a levelek hervadtak („Hervadt levelek szállongnak”). Hangulatával, amely „merengő, csöndes”, a szokásosnál sötétebb, ismeretlenebb, rejtélyesebb tudattartalmakat fejez ki.
- a felhő („Száll a hegyre barna felhő”), a szellő, a szél („Szél sohajt az erdőn, mélyen”), amelyek mind hangulatjelképek, az idő és az én szimbólumai.
- az ősz („Hervadt levelek szállongnak”), amely értelemszerűen az elmúlást, az élet lejtőjét jelképezi.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
