Victor Hugo A párizsi Notre-Dame című regénye 1831-ben keletkezett.
Történelmi-kultúrtörténeti háttér: Franciaországban a napóleoni császárság alatt a hivatalos művészeti irányzat még mindig a klasszicizmus volt, amely hosszú időre konzerválódott.
A klasszicista művészeteszményt még XIV. Lajos, a „napkirály” vezette be az 1660-as években, aki saját abszolutista uralkodói gyakorlatát akarta igazolni vele. Később Napóleon ugyanezt a gyakorlatot követte: császársága idején politikai eszközökkel emelte hivatalos rangra a klasszicizmust, és ez meggátolta a művészetek szabad fejlődését.
A francia irodalom amúgy is nehezen engedett az új korstílus, a romantika művészi törekvéseinek, mivel ezer szállal kötődött a felvilágosodás és a nagy francia forradalom hagyományaihoz. Sok francia kétségbe vonta a romantika nemzeti jellegét is, mivel az a felfogás uralkodott, hogy az igazi francia szellemet a 17. századi klasszicizmus képviseli.
A klasszicizmushoz való ragaszkodás miatt Franciaországban a romantika később jelent meg, mint az angol vagy a német irodalomban, heves harcok árán tudott csak érvényesülni és erősen közéleti-politikai jelleget öltött.
A korai romantika képviselői Napóleon ellenzékéből kerültek ki. Ilyen volt pl. Mme de Staël (1766-1817) francia regényírónő, akit Napóleon száműzött Párizsból. 1800-ban az írónő kiadott egy tanulmányt Az irodalomról címmel. Ebben szembehelyezkedett a klasszicista ízléssel, amelyet addig egyetemesnek és örök érvényűnek tartottak. Bírálta az antik minták utánzását és korszerűtlennek nevezte a görög-római mitológia felhasználását. Ez a tanulmány volt a klasszicizmus első romantikus szempontú kritikája Franciaországban.
A francia romantika kezdete egy verseskötet megjelenéséhez köthető: 1820-ban jelent meg Alphonse de Lamartine (1790-1869) első kötete, a Költői elmélkedések, melyben fájdalmas elégiák olvashatók (a verseket a költő nagy szerelmének betegsége és halála ihlette). A kötet újszerűségét leginkább az egyéniségkultusz megjelenése adta: általános emberi érzelmek helyett saját személyes érzelmeit, egyéni fájdalmát, panaszait szólaltatta meg a költő. (Leghíresebb verse A tó, melyben halott kedvese emlékét idézi fel az a tó, ahol valaha együtt jártak.)
Az 1820-as években fellépő új költőnemzedék megjelenése heves vitákat váltott ki a klasszicizmus és a romantika hívei között. A fordulatot az 1830-as év hozta el, amikor a romantikusok műveikkel bekapcsolódtak a társadalmi harcokba is. Az új korstílust képviselő alkotók egy része ugyanis irodalmi tevékenysége mellett közéleti szerepet is vállalt.
A francia romantika kezdetben monarchikus és katolikus szellemiségű volt, az 1830-as években azonban már a liberális eszméket tűzte zászlajára. Vagyis a romantikusok a haladás és a szabadság szószólói lettek és szót emeltek a szegényekért is. Egyikük Victor Hugo volt, aki a francia romantika vezéralakja lett.
Hugo egyik művéhez kapcsolódik az a botrányos esemény, amely meghozta a francia romantika áttörését, és „Hernani csatája” néven vonult be az irodalomtörténetbe. 1830. február 25-én Párizsban mutatták be Hugo Hernani c. drámáját, amely heves indulatokat váltott ki a közönségből.
A darab azért kavart akkora vihart, mert nem felelt meg a klasszicista szabályoknak, látványosan szakított például a hármas egység követelményével. De különösen egy verselési újítás, a klasszicista verstan által elítélt enjambement (sorátlépés) használata háborította fel a nézők egy részét, akik füttykoncertbe kezdtek. Ám jelen voltak Hugo hívei is, a romantikus fiatalok, akik szembeszálltak a maradiakkal.
A vége az lett, hogy a klasszicizmus és a romantika hívei összeverekedtek a nézőtéren. A romantikus nézők győztek, és kizavarták a klasszicistákat a színházból. Egyébként mind azonos stílusú mellényben jöttek el a bemutatóra (ezzel jelezték szimpátiájukat az alkotás iránt) – ezért a tömegverekedésbe torkolló premiert a „mellények csatájának” is nevezik.
Az eset után kétségbevonhatatlanul a darab szerzője, Victor Hugo lett a romantikusok vezére. Az Hernani nagy sikert aratott, nyomtatásban is megjelent, és előszavában Hugo megfogalmazta a francia romantika művészi törekvéseit. Szerinte a romantika nem más, mint „a liberalizmus az irodalomban”. Vagyis Hugo szabadságot követelt a művészetben és a társadalomban egyaránt.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 2. oldalra!
