A Candide szereplői és az általuk képviselt tulajdonság
Csak egy-egy vonással jellemzi szereplőit Voltaire, legyen szó akár a főhősről vagy más fontos alakokról. A szereplők mindegyike képvisel valamit. Mivel eszméket testesítenek meg, jellemük nem túl bonyolult.
Candide: a mű címszereplője, egyszerű, hiszékeny, naiv fiatalember – a jámbor tanítvány szerepét tölti be, akinek sorsán keresztül Voltaire bemutatja a militarizmus és a fanatizmus szörnyűségeit. Fő tulajdonsága a naiv optimizmus.
Pangloss: Candide nevelője, fellengzős és élvhajhász – ő képviseli Leibniznek, a német filozófusnak az álláspontját. Mindenféle rémes kalandon kell átvergődnie, mégis azt állítja, hogy ez a lehető legjobb világ. Ragaszkodik ehhez a nézethez annak ellenére, hogy a valóság, a tapasztalat teljesen mást mutat.
Martin: világgyűlölő, pesszimista bölcselő, tudós – a pesszimizmust, a borúlátó hozzáállást képviseli. Szerinte Isten átengedte a világot egy gonosztevőnek. Ő nem remél semmit, s a mű végén kijelenti, hogy az ember szenvedésre vagy unalomra született.
Cacambo: Candide szolgája – ő képviseli a józan észt a műben.
Kunigunda és az öregasszony – Kunigunda allegorikus alak: Candide reményeit, eszményeit testesíti meg. Szép és szerelmes Candide-ba, de a mű végére elveszti szépségét. – Kunigunda és az öregasszony tragikomikus történetei a sors személyességére figyelmeztetnek.
A Candide alaphelyzete
A címszereplő a mű elején lenézett rokonként él egy vesztfáliai báró, Thunder-ten-Tronckh kastélyában, mégis boldog, mert szerelmes a bárókisasszonyba, Kunigundába. A báró fiának nevelője, Pangloss mester Candide-ot, ezt a tapasztalatlan, jóhiszemű fiatalembert is tanítja.
Pangloss a metafizikával (azaz a filozófiának érzékeinkkel fel nem fogható, a tapasztalat határain túli kérdéseket taglaló részével) rokon ideológiát és az ezzel kapcsolatos cretinológiát (=az ostobák, gyengeelméjűek tudománya) tanít.
Ezek szerint a következő tételek volnának igazak úgy általában az életre:
- „világunk a lehető legjobb”
- „nincs okozat ok nélkül”
- „a báró kastélya a legeslegszebb várkastély”
- „mindennek célja is van”
- „orrunk azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget”
- „lábunk arra való, hogy nadrágot húzzunk rá…” stb.
Voltaire mindezzel nyilvánvalóan gúnyolódik. Szatírájának célpontja egy filozófiai tétel, melyet az újkori filozófia és természettudomány egyik nagy alakja, Gottfried Wilhelm Leibniz (1646-1716) filozófus, matematikus és fizikus alkotott meg.
Leibniz a világban uralkodó célszerűségben Isten létének bizonyítékát látta. Istentan című művének egy kiragadott állítása szerint: „Az adott világ a lehetséges világok legjobbika, máskülönben nem lett volna ésszerű istennek, hogy egyáltalán megteremtse.”
Leibniz filozófiai rendszere szerint a világ egy eleve létező harmónia szerint működik, és a helyes életben megvalósul a teremtés célja, ez az oka annak, hogy világunk a lehetséges világok legjobbika. Ez a tétel az „optimizmus törvénye”-ként (lex optimi) híresült el. Voltaire már a regény címében is utal rá (Candide vagy az optimizmus).
A tréfás kedvű Voltaire a szövegkörnyezetéből kiragadott leibnizi kijelentést ironikusan, a feje tetejére állítva, a végletekig eltorzítva adja Pangloss mester szájába:
„(…) ha már mindennek célja van, minden ugyebár szükségképpen a legeslegjobb célért is van. Orrunk például azért van, hogy legyen min hordani a szemüveget, s lám ezért is hordunk szemüveget. Lábunk láthatóan arra való, hogy nadrágot húzzunk rá, ezért is van nadrágunk.”
Ez a bárgyú optimizmus és nyakatekert logika már a mű elején megteremti az ironikus alaphangot.
Ugyanakkor Voltaire anélkül cáfolja meg Leibniz állítását, hogy Leibniz logikai rendszerét megsemmisítené (egyébként tisztelte és nagyra becsülte a filozófust).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
