A Candide zárlata
Hőseink (Candide, Kunigunda, Pangloss, Martin és Paquette) letelepszenek Törökországban, és egy öreg török mutat nekik példát arra, hogy hogyan lehet elviselni az életet. Ez a török hátat fordított a politikának és békében, nyugalomban műveli húsz hold földjét a családjával.
Candide végül rájön, hogy az élet igazi értelmét a munka adja meg. Az öreg török figyelmezteti arra, hogy tétlenség és filozofálgatás helyett dolgozni kell, mert a munka az, ami távol tartja tőlünk a három fő rosszat: az unalmat, a bűnt és a szükséget (szegénységet). Martin ezt megtoltja a hitelüket vesztett elméletek elutasításával: „Dolgozzunk, ne okoskodjunk.”
Így is tesznek. A végén Candide és társai kertművelésbe fognak: a Rodostó mellett bérelt kis majorban mindenki hasznossá teszi magát. Pangloss persze továbbra is okoskodni akar, továbbra is a „következetes” optimizmus mellett érvel, de Candide most már elvágja szavait azzal, hogy „vár a munka a kertben”.
A kert motívuma egy őskép (archetípus), mely a kozmosz kicsinyített másaként, világmodellként a harmónia és a boldogság szimbóluma. Ilyen értelemben beszél róla Pangloss is, amikor az Éden példázatát idézi a mű végén: „amikor az Úr Ádámot Éden kertjébe helyezte, azért helyezte őt oda, (…) hogy ott dolgozzék.”
„Műveljük kertjeinket!” – ez a mű záró mondata. Azaz teljesítsük kötelességünket, végezzük a dolgunkat, feladatainkat, így lesz elviselhető ez a tökéletlen világ, amelyben élnünk kell.
Ez a zárómondat többfajta értelmezést is lehetővé tesz.
1. Az egyik értelmezés szerint a mű zárlata a tevékeny élet eszményét hirdeti: a világban tapasztalt káosszal és ésszerűtlenséggel, valamint a Gondviselés hiányával csak a célirányos munka szegezhető szembe, csak a tevékeny élet adhat az embernek harmóniát és megelégedést.
Ugyanakkor ez a befejezés azt a magatartáseszményt hirdeti, mely szerint el kell fordulni a világ dolgaitól és a terméketlen bölcselkedéstől, és beletörődni abba, hogy a világ olyan amilyen, és az emberiség helyzetén nem lehet segíteni. Ez a magatartás egyfajta passzivitást sugall, de nem lehet eldönteni, hogy ez csak Candide vagy az író véleménye is.
Ennek a passzivitásnak az az oka, hogy a tágabb környezetünkre úgysem tudunk befolyást gyakorolni, a társadalom egészét nem tudjuk megváltoztatni. Az egyén lehetőségei szűkre szabottak, hatásköre korlátozott (sokkal korlátozottabb, mint amennyire a felvilágosodás gondolkodói – beleértve magát Voltaire-t is – korábban vélték). Így ha már a körülötte levő világ kaotikus, akkor az egyén legalább a saját szűkebb környezetében próbáljon meg rendet és harmóniát teremteni.
Candide kertje szorosan összefügg az Eldorádó-epizóddal, hiszen a főhős az ott látottakat tartja legjobbnak, így az ottani elveket próbálja alkalmazni a saját életében. Kertjében lényegében ellentársadalmat hoz létre, így akarja „megváltani a világot”.
Ugyanakkor különbségek is vannak Eldorádó és Candide kertje között:
- világtól való elzártság (Eldorádó) – világra nyitottság (Candide kertje)
- egyformaság (Eldorádó) – sokszínűség (Candide kertje)
- emberidegenség (Eldorádó) – egyéniség (Candide kertje)
- társadalmi jólét (Eldorádó) – az egyén szorgalma, dolgos élete (Candide kertje)
Eldorádóban Candide azt is megtapasztalja, hogy a tökéletes társadalom önmagában nem elég az ember boldogságához. Ha valakinek nincs meg a lehetősége arra, hogy a boldogságot egyénileg is átélje (pl. a szerelemben nincs szerencséje), akkor hiába él tökéletes társadalomban, ő személy szerint nem lesz boldog: „Hiszen igaz, belátom, az a kastély, ahol születtem, messze elmarad e mögött az ország mögött, ahol most vagyunk, de mi haszna, ha nincs itt Kunigunda, s neked meg biztosan valahol Európában van kedvesed.”
2. A zárlat olvasható ironikusan is, mivel túlságosan nagy az ellentét a regény során átélt változatos és fantasztikus kalandok, valamint a befejezés hétköznapisága között. Lehetséges, hogy Voltaire a kispolgári életformát akarja kigúnyolni azzal, hogy az élet értelmének és az egyetlen lehetséges magatartásnak nevezi.
Nem véletlen, hogy Candide-nak elmegy a kedve a Kunigundával való házasságtól, hiszen a bárókisasszony megcsúnyult és a természete is napról napra fanyarabb és házsártosabb. Kunigunda persze egyre jobban sürgeti a házasságot, ezért a főhős végül rászánja magát, de az igazat megvallva elég kelletlenül…
Ez a mozzanat nagyon tanulságos abból a szempontból, hogy mivé lesz egy eszmény, mire megvalósul.
Az ember hatalmas nagy küzdelmet vív céljai eléréséért, és ez a küzdelem ad értelmet az életének, ám amikor eléri a célt, amikor végre megszerzi azt, amire vágyott, akkor rájön, hogy az adott dolog valójában nem is éri meg a fáradságot, és hogy olyan nagyon már nem is akarja. (Hasonló tanulságot von majd le a 19. századi angol szerző, W. M. Thackeray Hiúság vására című regényében: „Ó, hiúságok hiúsága! Ki boldog ezen a világon? Ki kapta meg azt, amire vágyott? És ha megkapta, ki van megelégedve?”)
