A szereplők viszonya a tézishez
Sok hányattatás és szenvedés után a regény életben maradt szereplői újra összeverődnek és Törökországban telepszenek le. Egyedül a fiatal jezsuita bárót küldik vissza Rómába, mert vele nem lehet együtt élni.
A kiábrándító tapasztalatokból egyetlen logikus következtetést lehet csak levonni: ez a világ a lehető legrosszabb. Az olvasó le is vonja ezt a következtetést, a két főhős azonban nem jut el idáig.
A tézisregényekben a tézis nem változik a mű folyamán, és a szereplőknek a tézishez való viszonya is nagyjából ugyanaz marad, vagyis statikus (változatlan). Ez többnyire a Candide szereplőire is igaz, bár egy-egy kisebb változást azért megfigyelhetünk rajtuk. (Annyira, hogy van olyan nézet, amely szerint akár fejlődésregényként vagy nevelődési regényként is lehet olvasni a művet.)
- Candide a regény végére nem változik meg ugyan, de tapasztalatai gyarapodásával párhuzamosan egyre kétkedőbbé válik (különösen azután, hogy Kunigunda olyan csúnya lett, hogy rossz ránézni). Megnyilvánulásaiból azt érezzük, hogy fokozatosan kiábrándul Pangloss tanításaiból („Ó, merre vagy legeslegjobb világ?”; „Ha ilyen a legeslegjobb hely, milyenek a többiek?”)
- Látszólag Pangloss sem változtat nézetein. Bár megzavarja mindaz, amit átélt, úgy gondolja, hogy egy filozófusnak nem illik megtagadnia az elveit, és különben is: „a nagy Leibniz” nem tévedhetett. Legalábbis ezt hangoztatja, de az elbeszélő azért jelzi, hogy Panglossnak is vannak kétségei: „iszonyúan szenvedett, de mivel egyszer azt állította, hogy minden jól van ezen a földön, ezentúl sem állíthatott mást, bár réges-rég nem hitt már benne.”
- Martin véleménye egyáltalán nem változik a mű során, az átélt viszontagságok az ő nézeteit inkább megerősítik, alátámasztják.
Pangloss és Martin álláspontja teljesen ellentétes egymással, de egy közös pont mégis van a két nézetben: mindketten egy passzivitáson alapuló magatartásformát hirdetnek.
Pangloss azért nem próbál változtatni a világon, mert ha ez a világ a lehetséges világok legjobbika, akkor fölösleges bármit is tenni, jobb már úgysem lehet. Martin pedig azért nem tesz semmit, mert ha ez a világ egy eleve végzetesen elhibázott világ, akkor hiábavaló lenne bármit is tenni, úgysem lesz soha jobb.
Mindkettejük nézeteit megcáfolja Voltaire. Pangloss nézeteire Candide tapasztalatai cáfolnak rá, de különben is Voltaire kezdettől fogva nyíltan gúnyolja ezt a tézist, amelyet a mű végére érve teljesen nevetségesnek tarthat az olvasó is.
Ugyanakkor Martin végletes tagadása sem megoldás. Az ő álláspontjának tarthatatlanságára az öregasszony világít rá, aki elmondja, hogy minden nyomorúság és szenvedés ellenére, amin keresztül kellett mennie, szereti az életet: „(…) de hát szeretem az életet. Ez a furcsa gyengeség talán a leggyászosabb hajlandóságunk: mert hát van-e butább dolog, egyre hordoznunk azt a terhet, amelyet bármikor eldobhatnánk?” Ez tehát az, amivel Martin nem számol: az emberi lény megmagyarázhatatlan életszeretete.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
