Voltaire munkássága
Voltaire életműve sokrétű és gazdag: szinte minden műfajban alkotott (eposzok, klasszicista drámák, regények, tanköltemények, politikai röpiratok, filozófiai művek, történelmi tanulmányok), hatalmas munkásságot hagyott hátra.
Művei csipkelődőek, ironikusak, gúnyosak. Harcias, sziporkázóan szellemes stílusban írt. Hitt a haladásban, az értelem erejében és a racionalizmusban. Harcolt mindenféle zsarnokság és fanatizmus ellen. A felvilágosodás győzelmét nem egy forradalomtól várta, hanem a felvilágosult uralkodók belátásától és felvilágosult szellemű törvényeiktől.
Ugyan nem volt ateista (istentagadó), de a természetes vallás híve volt, azaz nem hitt az egyházban, se a szertartásokban, még kevésbé a dogmákban. Deista volt, aki nem tagadja Isten létét, de jelenlétét nem érzi.
Művei közül éppen nem azok bizonyultak maradandónak, amelyektől a halhatatlanságot remélte (tragédiák, eposzok), hanem kisebb írásai, alkalmi rögtönzései, melyek csípős, keserű humorral tárják fel korának fonákságait, bűneit. Ezek közé tartozik legolvasottabb regénye, a Candide is, amely igazán híressé tette szerzőjét.
A Candide keletkezési körülményei
Candide vagy az optimizmus című művét Voltaire 65 éves korában írta, amikor mélyen megrendítették a hétéves háború, az 1756-os lisszaboni földrengés borzalmai és a spanyol inkvizíció pusztításai. Bár eleinte bízott a Gondviselés erejében és Isten jóságában, ekkor megingott a hite.
Épp ebben az időben keveredett nagy vitába Rousseau-val a Gondviselésről és a természetről. Nem tetszett neki, hogy Rousseau a természetet idealizálja, a kiábrándult Voltaire szemében ugyanis a természet sem tökéletes, és a legkevésbé sem lehet forrása se a tiszta erkölcsnek, se a helyes cselekedeteknek.
Ez az oka annak, hogy Candide című művében a természetet is gonosznak ábrázolja, a természet is ellensége az embernek, szenvedést és tragédiákat okoz. Betegségek, járványok pusztítanak, tengeri viharok süllyesztik el a hajókat, földrengések szedik áldozataikat (Lisszabonban 30 ezer áldozata volt egyetlenegy földrengésnek).
Rousseau szerint az emberi élet akkor lesz boldog, ha az emberiség visszatér a civilizáció előtti ősállapotba, abba a természetes állapotba, amelyet a civilizáció tönkretett. A természet lágy ölén élő, romlatlan ember volt Rousseau eszményképe.
Voltaire erre kijelenti, hogy a természet lágy ölén élő „romlatlan” emberek, akiket „nem rontott meg a civilizáció”, vadak és kannibálok, asszonyaik pedig majmokkal szeretkeznek. Ez volt Voltaire csípős válasza Rousseau „vissza a természethez” jelmondatára.
Igaz, a civilizált társadalmak még a bennszülöttek világánál is kegyetlenebbek, gonoszabbak és romlottabbak, ezt Voltaire is így gondolja. Hiszen a háborúkban tízezreket mészárolnak le és nőket erőszakolnak meg, az inkvizíció pedig a vallás nevében megkínozza és megégeti az embereket, s ezek még csak a törvényes módjai a kegyetlenkedésnek. A törvénytelen módszerek is virágzanak: rablás, tolvajlás, hitszegés, árulás, rágalom. Az egész világban erkölcsi fertő uralkodik.
Persze, Candide című művében Voltaire mindezeket a borzalmakat parodisztikusan, humorosan adja elő: a „halottak”, a „felakasztottak”, a „lemészároltak” ismét felbukkannak stb. Hiába szörnyűségekről van szó, az olvasó nem érzi se lehangolónak, se tragikusnak.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
