Beszédhelyzet: ódai-retorikus, szónokias. A lírai én a világ nevében beszél az emberekről az embereknek. A címzetteket T/2. személyben szólítja meg. A teljes rálátás és tudás pozíciójából mond ítéletet. A törvény, a kinyilatkoztatás erejével beszél.
A cím határozott névelős többes számú főnév, témajelölő, megjelöli a vers tárgyát, ami maga az ember (emberiség) politikai-társadalmi nézőpontból.
Forma. Az emberek 7, számozással is hangsúlyozottan elkülönített versszakból áll. A strófák nyolcsorosak, utolsó soruk a refrén. A 7. versszak végén, a zárlatban a refrén kétszer ismétlődik. Minden versszak többé-kevésbé önálló tömb, lezártságát csak fokozza a refrént előkészítő, összegző utolsó sor, majd maga a refrén.
Szerkezet. A vers 3 szerkezeti egységre bontható fel.
Az 1. egység (1. versszak) a versindítás, a bevezető strófa. A felütés felszólító: világméretű csenddel, illetve a csendet kérő rituális gesztussal indul a vers. A beszélő a világ számára kér szót a dallal szemben. Vagyis az embereknek az emberekről szóló beszédet a világ mondja.
Egy daltalan (tehát szépség nélküli), jégbe-fájdalomba fagyott világ ijesztő látványa tárul elénk. Tágas tér (természet, elemek, világ). Könnyzápor és sóhaj tölti be a mindenséget. Hiába minden, szellem és erény, még a bűn is értelmetlen.
A 2. egység (2-5. versszak) történelmi tabló, amely az 5. strófában a belőle adódó kérdések felsorolásába vált.
A 2. versszak a történelmi fejlődés ironikus hangú kritikája, az eddigi történelmi múlt tanulságait foglalja össze. Fájdalmas gúny, tiltakozás és ítélet rejlik a népet pusztító zsarnokok atyaként való megnevezésében, a törvény szó is saját jelentését csúfolja meg azzal, hogy öl.
A 3. versszak a jelen leírása. A hosszú béke és az ember szaporasága csak arra jó, hogy a dögvész hatalmasabban pusztítson. Az ember az ég felé néz, mert a föld nem az övé.
A 5. versszak témája: a föld dús, az ember mégis szegény. A zaklatott kérdések a költő nyomorgó tömegekkel való együttérzését fejezik ki.
A 3. egység (6-7. versszak) a szállóigévé vált tanulságok kikiáltása (jelen), értékhiány, önostorozó, szenvedélyes hang.
A 6. versszak a reménytelenséget magyarázza meg. A rosszakarattal párosuló ész és az ennek kiszolgáltatott butaság miatt következik be az emberi faj pusztulása. Kemény hangon mond ítéletet a „világ” nevében az emberről: „Ez őrült sár, ez istenarcu lény!” Az észt rossz célra fordítja az ember, így ellentétbe kerül a természettel. Ezért nincsen remény.
A 7. versszak a lezárás, összegzés. Valami szörnyű, vihar utáni csend honol benne (a nyitó versszak fagyos némasága tér vissza). Négy megállapítást tartalmaz az emberről:
- „Az ember fáj a földnek…” (ez a vers legkeserűbb megállapítása).
- A „testvérgyűlölési átok” a bibliai Káin homlokán virágzott, s a történelem bizonysága szerint lényegi jegye maradt az embernek.
- Az ember csak azért tanul, hogy tökéletesebb bűnt forraljon álnokul.
- Az ember – „sárkányfog-vetemény”.
- Az emberi szenvedés végtelen, az emberi bűn időtlen. A teljes reménytelenséget a vers végén kétszer megismételt refrén nyomatékosítja.
A zárlatban a kétségbeesésig fokozódó tehetetlen fájdalom szólal meg.
Verselés. Az emberek verselése rímes időmértékes, jambikus sorokból áll, szótagszámok: 9-6-9-6-8-8-10-4(8), rímképlet: ababccdd. A versforma zártsága, záró jellegű rímtechnikája (az első 4 sor keresztrímes, majd páros rímű 4 sor következik) ellentétben áll a vers értelmezési lehetőségekre való nyitottságával, így újabb feszültség forrása.
Látnoki mestermű, amelynek jóslata napjainkban látszik kiteljesedni, és egyben beteljesedni is. A butaság, irigység, telhetetlen kapzsiság és a kegyetlen, számító gonoszság eredője nem is lehet más, mint a totális önmegsemmisítés.