Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka (elemzés)

II. rész

A II. rész témája az öreg Peterdi házában zajló vacsora. A helyszín egy bensőséges vidéki otthon. Mélabús kérdő mondatokkal kezdődik ez az egység („Áll-e még…”, „Él-e még…”), ami szomorkás hangulatot teremt.

A vendéglátás kezdetén az ifjú vadász még az iménti gondtalan, felelőtlen és derűs kalandkeresés izgalmát érzi, lángoló tekintetével a mit sem sejtő nagyapa jelenlétében próbája megigézni a lányt: „Lángszemében csábító varázs ég”. Azaz itt nyíltan kimondva csábítóként jelenik meg, szemének sugara mágikus tűzzé válik.

Ezt a játékot az ősz Peterdi töri meg, mintegy véletlenül, amikor a királyra tereli a beszélgetést. Peterdi egy öreg hadfi, aki vezére, Hunyadi János oldalán vérét ontotta Nándorfehérvár ostrománál, és most megkönnyezi Hunyadi emlékét.

Isznak Hunyadi Jánosra, aztán Peterdi poharát emeli a királyra, akire ismeretlenül is a legnagyobb szeretettel mond köszöntőt: „Húnyt vezérem ifju szép sugára” – tehát újra megjelenik a „sugár” szó, de itt a 19. századi jelentésében, ami ma kb. annyit tesz: „az apja szeme fénye” (Hunyadi János szeme fénye, azaz Mátyás).

A vendég zavarba jön, elpirul, s nem nyúl a poharához. Peterdi biztatja, hogy igyon, hiszen nem cenkekre mondott ő pohárköszöntőt, hanem a királyra, aki talpig férfi, azaz becsületes ember (a „cenk” szó jelentése: hitvány ember).

Az ifjú ekkor megilletődve feláll, de olyan furcsa pohárköszöntőt mond a királyra, ami egyfajta fenyegető átokformulára emlékeztet (éljen a király, de csak addig, amíg a honnak él; s szakadjon meg élete, ha a hazától elpártol). Érdekesség, hogy a mű első megjelenésekor a szövegbe rejtett kritikát a népellenes királyokról a cenzúra miatt ki kellett hagyni a versből („Egy király se inkább, mint hitetlen: / Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.” – a „hitetlen” jelentése itt: hűtlen, azaz nem jó a népéhez hűtlenné váló király.)

A két pohárköszöntő a férfias erő hangulatát kelti. Itt a hősnő alakja kissé háttérbe szorul. Mivel a régi udvarházak patriarchális szokásai szerint a borozgató férfitársaságban a ház leánya nem kaphatott szót, csöndben ábrándozik s egyre elragadtatottabban bámulja a „lelkes idegent”. Érezzük növekvő vonzalmát az ismeretlen ifjú iránt.

Végül a vendég őrá mint az „erdők szép virágára” emeli poharát, s a honleánynak kijáró udvariasság és tisztelet hangján, nyájasan felköszönti. Szavai azt sejtetik, hogy az ő szívében is szerelem ébredezik. Ezután meghívja a lányt és ősz nagyapját, hogy látogassák meg Budán, Mátyás udvarában.

A bensőséges hangulatban töltött órák intimitása szertefoszlik a vadászkürt nyers, rivalló hangjára. Nyelvtani formájukkal a kifejezések („nem maradhat”, „menni kell”) is jelzik a hívás parancsszerűségét: az ifjú kényszerűen búcsúzik az őt hiába marasztaló vendéglátóitól.

Szép Ilonka (akinek nevét ebben a jelenetben tudjuk meg) a csarnok utolsó lépcsőjéig kíséri, és szerényen, mégis bátran meghívja, hogy térjen hozzájuk vissza, ha ők nem mennének fel Budára: „Emlékezzél visszatérni hozzánk, / Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.” Voltaképpen ezzel a meghívással megvallja szerelmét.

Bár mai mércével elég burkolt és félénk ez a vallomás, a 19. században még ennyihez is hihetetlen, emberfeletti bátorság kellett egy hajadon lánynak (a kötelező szemérem miatt). Vörösmarty kortársa, Szemere Pál írta ezzel a jelenettel kapcsolatban, hogy „leányfölötti bátorság”-ra vall Szép Ilonka részéről nyílt célzást tenni arra, hogy szeretné újra látni a férfit.

Búcsúzóul az ifjú szerelmesen gyöngéd csókot ad a lány homlokára, aztán nehéz szívvel távozik hivatása betöltésére. A „hold éjjelén” indul útnak: ez a kép a szentimentális líra divatja óta a bánat hangulatát hordozza. Az olvasó részvéte nemcsak a szerelmétől elszakadó lányt, hanem az együttlét öröméről lemondani kényszerülő férfit is körülveszi.

Ezután Szép Ilonka magára marad, s ráeszmél, hogy beleszeretett a vadászba: „S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: / Fölveré azt szerelem hatalma.” Itt a szerelem már nyers erőszakként jelenik meg, mint ami fölveri a ház nyugalmát. Ezenfelül az „ah” indulatszó és az „ütés”, „csapás” fogalmát is asszociáló „fölveré” ige mintha e szerelem végzetes voltát is érzékeltetné.

Ezután ismét egy szakadék jön a történetben, amit az olvasó képzeletének kell áthidalnia. Eltelik valamennyi idő, nem tudjuk, mennyi, sem azt, hogy mi történik ezalatt. Feltehetőleg több hónap múlik el, hiszen – mint majd kiderül – egy győztes hadjárat zajlik le közben.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!