Vörösmarty Mihály: Szép Ilonka (elemzés)

III. rész

A III. rész témája Peterdi és Ilonka látogatása Budán, ahol nem akárhogyan kell viszontlátniuk a vadászt. Sok újat látnak, ami elkápráztatja őket (a korabeli Európa egyik méltán csodált váráról van szó). Az elbűvölő látványról tanúskodik az agg álmélkodása és Ilonka fokozódó szorongása is. A tömegben várakoznak (a „vár” ige ismét többször is felbukkan), a nagy tolongás közepette.

Az egység első 3 versszaka sejtelmes hangulatú, a kimondatlan szerelem izgalmát ábrázolja, ahogy a reménykedő lány titkos örömmel várja a szeretett férfival való találkozást. Keresi őt szemével a tömegben („Vágyva néz sok hű szem ellenébe” – nem azt nézi, amit mások, hanem pont az ellenkező irányba néz).

Nem biztos a találkozásban, aggódva találgatja, hol lehet a vadász, aki talán nincs is otthon („aggó” = aggódó, aggodalmas). Kétség és remény közt hányódik, lelki zaklatottságát az árulja el, hogy egyszer elpirul, másszor elsápad: „arca majd ég, majd színében elhal.”

A III. rész 4-5. versszaka ismét férfias hangulatot idéz (a II. rész hangulata tér vissza). A király érkezik diadalmasan, a tömeg lelkesen ünnepli. Kíséretében jönnek a főurak: „S felrobognak hadvész-ülte képpel / Újlaki s a megbékült Garák…” (Újlaki és a Gara-testvérek hatalmaskodó főurak voltak, a Hunyadiak ellenségei, de Mátyás később megszelídítette és meghódoltatta őket.)

A győztes hadvezérként bevonuló királyt és az őt ünneplő tömeget már-már hazafias ódai pátosszal ábrázolja Vörösmarty, miközben Ilonka vágyai, aggodalmai elégikus kicsengésűek. Az ellentétes hangulatú szövegelemek váltakozása drámai feszültséget teremt.

Először az ősz Peterdi ismer rá vendégére, amikor meglátja a királyt. Körülötte az emberek kiáltoznak, Mátyást éltetik. A fülsüketítő lárma, a hadnép robogása, az ujjongás, az örömmámor hangos megjelenítése után annál hatásosabb a bekövetkező katasztrófa. A várakozás feszültségét a felismerés, a ráébredés, a csalódás és a bánat oldja fel.

Először csak két rövid, lelassuló és halk, de lélektani szempontból nagyon fontos sor jelzi Szép Ilonka lelkiállapotát: „Haloványan hófehér szobornál / Szép Ilonka némán és merőn áll.” Olyan, mintha hideg merev anyaggá alakulna át, szinte azonossá válik a mellette levő szoborral.

Ugyanis az öreg után a lány is felismeri vendégüket a győztes háborújából diadalmenetben hazatérő fiatal királyban. Szép Ilonka sápadtsága, mozdulatlansága és némasága jelzi megdöbbenését, csalódását, fájdalmát.

A kiélezett kontraszt a boldog, éljenző tömeg és a boldogtalan, némán álló lány között a felismerés váratlanságát, a lesújtottság, az összetörtség lelkiállapotát érzékelteti. Viszont az nem derül ki, hogy mi okozza Szép Ilonka csalódását.

Valószínűleg az, hogy rádöbben: szerelme reménytelen (a vadász szerethette és feleségül vehette volna, de a király ezt nem teheti, hiszen a királyi házasságokat politikai céllal uralkodóházak között kötik). És talán az is fáj a lánynak, hogy a vadász nem volt hozzá őszinte. Az álruha miatt becsapottnak érzi magát, de a szívét az a felismerés töri össze, hogy a szeretett férfi nem elérhető a számára.

Az egység 6-8. versszaka a mű zárlata. Az öreg Peterdi szavaival kezdődik, aki sejti, mi játszódik le a lányban. Szerinte jobb, ha nem keresik fel Mátyást, hanem hazamennek az erdő mélyén levő hajlékukba, ahol addig nyugodtan éltek, míg az álruhás király látogatása meg nem zavarta Szép Ilonka lelkének nyugalmát.

A hangnemből, amit használ, úgy tűnik, az öreg is becsapottnak érzi magát. Félig nyers, félig sajnálkozó szavaival úgymond lebeszéli unokáját a királlyal való találkozásról. Érthető, ha óvni akarja őt az illegitim szerelem folytatásától: a realitásérzékére hallgat, amikor gyengéd erőszakkal útnak indítja.

Az is érthető, ha a lelki megrázkódtatástól szinte megbénult lány nem mer Mátyás színe elé járulni, vagy megbántottságából fakadóan nem akar vele találkozni, de közel sem biztos, hogy így van. Magatartása passzív, ezért nem derül ki, mit szeretne: egyetlen szó nélkül hazaindul nagyapjával.

Az öreg szavai ellenére, aki szerint jobb lesz nekik a „Vértes vadonában”, mert kis tanyájuk ott „nyúgodalmat ád”, a hazatérés nem az otthon nyugalmát ígéri, hanem a magányt és a szenvedést. Ezt mindketten tudják, ez az oka annak, hogy bánatosan és „gond-sujtottan” indulnak haza, ami már előrejelzi a közelgő tragédiát.

Az utolsó két strófa a lány lelki fájdalmát és lassú hervadását beszéli el. Dallama olyan, mint egy borongós gordonka-szólam, mely még sokáig bennünk zsong az olvasás után. Szép Ilonka a magányban pusztul el, bűntelenül és áldozattá válva. Élete a semmibe hullik: „Hervadása liliomhullás volt” – Vörösmarty a lányt a virág képével azonosítja, a hervadás a halált jelenti.

Az utolsó két sor jelzi a tragikus végkifejletet. Mátyás visszatér az ősz Peterdi házába, de azt már üresen találja. A pusztává, lakatlanná lett ház Szép Ilonka tragikus sorsát szimbolizálja.

A megdöbbenten álló király néma mozdulatlansága az „örökös hazában” nyugovók sorsa fölötti megrendülését fejezi ki. A jóvátehetetlen veszteség fájdalma megkövült passzivitásra készteti.

Nemcsak a szerelem reménytelen, még a viszontlátást is meghiúsítja a király késése és a halál, így a befejezés kétszeresen tragikus.

A vers azt sugallja, hogy érzelmi életünkben mindig voltak és lesznek orvosolhatatlan bajok, helyrehozhatatlan pusztulások. Az érzelmi szépség szívfájdító, csaknem zenei visszaadásával Vörösmarty művészi szépséggé oldja a szomorúságot, amit Szép Ilonka boldogtalan szerelme és szenvedése felett érzünk: gyönyörködtet, felemel és megtisztít, lelkileg gazdagabbá tesz.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!