Verselés: ütemhangsúlyos, magyaros négyütemű tizenkettes – szabálytalanul osztható tizenkettes. Ez a barokk aszimmetriát jellemzi.
Az utóbbi időben újra megvizsgálták az eposz verselését és több kutató ma úgy véli, Zrínyi nem a felező tizenkettes szabályaihoz igazodott, mivel feltűnő, hogy gyakran „megsérti” a versforma szabályait (nem követi a sorközépi cezúra és az ütembontás konvencióit).
Úgy gondolják, egy ősi, eddig ismeretlen ütemhangsúlyos sorfajtát használt. De az is lehet, hogy a horvát költészet bizonyos hagyományai képezik a verselés alapját.
Rímképlet: a a a a (bokorrím), de gyakori a másik hárommal össze nem csengő sor. Ezt újabban a zeneiség tudatos megtöréseként értelmezik, mert a hangzásbeli széttartás és az adott strófa jelentése között összefüggést találtak.
Fordítás: horvát nyelvre Zrínyi testvére, Zrínyi Péter fordította (akit 1671-ben Habsburg-ellenes összeesküvésért kivégeztek, és akinek lánya, Zrínyi Ilona Munkács várának védője és II. Rákóczi Ferenc édesanyja volt).
Fogadtatás, utóélet: a maga korában visszhang nélkül maradt (ahogy Zrínyi politikai elképzeléseit sem támogatták kortársai). A 18. században fedezték fel újra, Kazinczy Ferenc adta ki másodszor.
A reformkorban jelentős Zrínyi-kultusz bontakozott ki, Kölcsey Ferencnek példaképe volt Zrínyi Miklós (Zrínyi dala, Zrínyi második éneke). Kölcsey és Vörösmarty költészete megidézi Zrínyi alkotását, újraértelmezi a mű fontosabb kérdéseit.
A Szigeti veszedelem eposzhagyományt teremtett hazánkban. Nélküle nem jöhettek volna létre a romantika korában:
- eposzok (Vörösmarty: Zalán futása)
- elbeszélő költemények (Arany János Toldi-trilógiája, Petőfi: Az apostol)
- eposzparódiák (Petőfi: A helység kalapácsa)
Jelentősége: a barokk világképet tükrözi, ugyanakkor jellegzetesen közép-európai mű, az európai irodalom egyik utolsó hősi eposza. Olyan kérdésekre keresi a választ, amelyek időről időre megfogalmazódnak a kis népek irodalmában: voltaképp a népek megmaradásának, túlélésének esélyét latolgatja.
