A vers keretes szerkezetű. A keret szerepe a vers jelenének körülhatárolása lehet: eszerint az 1. strófa inkább a jelenre vonatkozik, míg a zárlatban, amely módosítva ismétli meg a nyitó strófát, a „hajdani” jelző kerül előtérbe.
Az eltévedt lovas 5 szerkezeti egységre tagolható.
Az 1. egység (1-2. versszak) a vershelyzet felépítése. A lírai én kifejtetlen lehetőségei korlátozottak: nem mindenható ura a szavai nyomán keletkező szimbolikus tájnak. A tájelemeket egytől egyig képileg jeleníti meg a vers, a címbeli eltévedt lovas azonban láthatatlan, csak az általa keltett zaj van jelen.
A vidékre elsősorban a hiány jellemző: az egykori növényzetnek csak a nyomai maradtak. A két versszak utolsó sorai archetipikus helyzetté alakítják a vers kezdetét: az utat tévesztett vándor által keltett zaj régóta alvó szörnyeket ébreszt fel.
A 2. egység (3-4. versszak) azt az illúziót kelti, hogy a beszélő azonos a lovassal. Ugyanis a mutató névmások változnak az előző egységhez képest, ami jelzi, hogy a lírai én nézőpontja halad: „imitt-amott / Ős sűrűből bozót rekedt meg”, „Itt van a sűrű, a bozót”.
Új, szórványos emberi jelenlétre utaló tájelemek jelennek meg: a kerítés és a guba, ezek azonban költői képek részei, így inkább a vidék megszemélyesítését szolgálják. Egymásra rétegződik a köd, a bozót és a „régi, tompa nóta” jelentéselem, és így a látás, a tapintás és a hallás érzékterületeivel írja le az utazó által értelmezendő tájat.
A 3. egység (5. versszak) a vers kulcsjelenete. A lovas megjelenésére (amiatt, vagy csak azzal egy időben?) a tájat újra elborítja az egykori vegetáció. A metaforák arra utalnak, hogy a köd és a növényzet jelképe egyaránt vonatkozhat a történelmi múltra. A „benőtteti magát” visszaható igeként megszemélyesíti a vidéket, és a magyar Ugarhoz hasonló eleven, támadó kedvű tájjá változtatja.
A 4. egység (6-7. versszak) a kísérteties hajdani, félelmetesen burjánzó vegetációt és a fény nélkül, magányosan, eltévedve, a hátborzongató tájon egyedül, kétségbeesetten vergődő lovast jelenti meg.
A 6. strófa a legerősebben poetizált versszaka a költeménynek. Sűrítve adja vissza a vers egészét, a magyar múltként is értelmezhető szimbolikus tájon való vergődés tapasztalatát. Ugyanezt a jellegzetes metaforát („Csupa… csupa…”) felhasználta Kosztolányi (Ilona, 1929) és József Attila is (Reggeli fény, 1937).
A 6. strófa névszói szerkezetekre épül, mondatszerkezete hiányos, széttöredezett. Hiányzik az időre való utalás is. A múlt jelleget csupán az ősök-eszelősök rím fejezi ki, melynek rímfelelő szava a rímhívó szót is tartalmazza („eszelősök”). Az anaforás sor eleji és a sor belseji ismétlődésekkel megerősített alliterációk (cs) a hangzás szerepét emelik ki. Vagyis a hang a múltból érkezik. A múltat a hangokon keresztül érzékeljük jelenlevőként.
A 7. strófa már kívülről mutatja a tájjal küzdő utas (itt már utas) képét, és tovább hangsúlyozza az emberi jelenlét hiányát.
Az 5. egység (8-9. versszak) lezárja és körkörössé teszi a vers világát. Az utolsó előtti strófa a második strófára felel: megjelennek a felzavart rémek. A záró strófa pedig az első versszak variánsa.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folyatatáshoz!
