A vers egyes képei között nincsen oksági kapcsolat, nincs logikai viszony, az előadásmód csak jelzésekre szorítkozik. A szándékos művészi homály miatt lehetséges a versnek sokféle értelmezése.
A képek az úttalanságot, a kilátástalanságot, a homályt mutatják, a lovas útja erdők és nádasok között visz, sűrű bozótban, novemberi ködben, sötétségben:
- „új hinárú út” – mocsaras hely; a hínár egy vízinövény, amelybe belegabalyodik az úszó ember; az „új” jelző arra utal, hogy eddig nem tapasztalt akadályokkal is meg kell küzdenie a lovasnak.
- süket köd (szinesztézia) – a köd a vers egyik leggyakoribb motívuma, mely a látás hiányára utal: a ködmotívum az elfedés alakzata, mely időhöz („Múlt századok ködébe bújva”) és térhez („köd-bozótból”) egyaránt kapcsolódik.
- ős sűrű bozót – összevissza nő, zavaros, rendezetlen képet mutat
- foltokban imitt-amott – csak felsejlik, de nem lehet tisztán látni
- kerítés – elzártság, körbezártság, nem tud elmenni
- köd-guba („Köd-gubában jár a November” – megszemélyesítés)
Ady új, furcsa szavakat is kitalált, pl. „csupa nyomások” – fájó, beszorító, megszorító, szűkülő valami, ami beprésel, rád nehezül, körülfog, satuba szorít, amitől nincs menekvés. Szabadulnál tőle, de nem lehet.
Fontos szerepet kapnak a versben az akusztikai elemek: a hangzás és a meghallás. A múlt elsősorban hangképletek révén jelenik meg, a múlt hangja éppen a csönd áldal válik hallhatóvá. (A hangzást az 1-3. és a 6. versszak is előtérbe helyezi).
A vers hősét, az eltévedt lovast csak akusztikai elemek idézik meg: hallani lehet az ügetését, de látni nem látható, és ő sem lát a sötétben. Később sem tudunk meg többet róla, legalábbis vizuálisan Ady nem ábrázolja. Csak hang van, a látvány hiányzik – ennek köszönhető a vers kísérteties hangulata.
Csak a helyszín jelenik meg vizuálisan a versben, de ez a táj is sejtelmes, titokzatos, kísérteties, démoni, ijesztő – félelmet és szorongást ébreszt. A rémmesék légköre kel életre ebben a tájban. Ez a táj az emberi lét időtlen tája is.
Ugyanakkor a vers tája lehet olyan szimbolikus táj is, amely időtől függetlenül a világrend elidegenedettségét jelzi. Hiszen a környezet emberi tulajdonságokkal bír, ugyanakkor az ember nincs jelen a tájban (emberhez köthető vonatkozásokat csak a hangok – mese, nóta, a lovas ügetése – hordoznak).
Maga a kísérteties környezet („erdők”, „nádasok”, „pőre sík”, „november”, „ordas”, „bölény”, „medve”) erőteljes aktivitást mutat („riadoznak”, „kirohan”), sőt, sokszor emberi vonásokkal rendelkezik („jár”, „pőre”, „benőtteti”). De közben a táj ember nélküli, emberektől elhagyatott hely („fogyatkozott számú az ember”, „nincs lámpa-láng”, „hírük sincsen a faluknak”).
Az emberi jelenlét hiánya olyan poétikai sajátosság, amit később majd József Attila Téli éjszaka című versében is megjelenik.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folyatatáshoz!
