A cím rámutat arra a kétarcúságra, amely az emberben, az emberi lélekben is benne van: az emberség és az embertelenség is az ember természetéhez tartozik.
A cím azt az erkölcsi parancsot közvetíti, hogy amikor az egész világ embertelen körülöttünk és mások kivetkőznek emberi mivoltukból, mi akkor is őrizzük meg emberségünket, emberi tartásunkat, humanitásunkat. Maradjunk meg embernek akkor is, ha körülöttünk mindenki vadállattá vált és alantas ösztönöknek (az ölés, az erőszak ösztönének) engedelmeskedik.
Az utolsó előtti versszakban a nyitó strófa visszatér, így egyfajta keretet alkot, s a címként kiemelt fő motívum is megismétlődik („Ember az embertelenségben” sor).
A nyitó strófa metonímiák egész sorát tartalmazza (a rész jelenik meg az egész helyett). A metonímiasor a lírai én testi-lelki elgyötörtségét, megtépettségét fejezi ki: a szív, a szem, a torok és az agy képei az egész emberre utalnak, az egész személyiség összetörtségét mutatják.
A háború, az öldöklés borzalmait metaforák érzékeltetik: puskatus, rémség, néma dzsin (gonosz szellem), Téboly – mind a háborút jelentik. Ész és értelem nélküli iszonyat zajlik, amivel szemben az egyén teljesen tehetetlen.
Ezt a tehetetlenséget és a belőle fakadó elbizonytalanodást jól kifejezi, ahogy a beszélő elveszíti időérzékét, nem tudja, éjszaka van-e vagy hajnal („Hajnal van-e, vagy pokol éjfél?”). A szellemi-lelki bénaság, bénultság állapotába került, összezavarodott, már nem képes a józan tájékozódásra.
A 3. strófa az embertelen világban való helytállást hirdeti: „Ember az embertelenségben, / Magyar az űzött magyarságban, / Újból-élő és makacs halott.” A kétségbeejtő helyzetben a lírai én, aki már úgy elveszítette életlehetőségeit, mintha meghalt volna, csak azért is makacsul szembeszegül saját cselekvésképtelenségével.
Bár önmagáról mint halottról beszél („makacs halott”, „föltámadt holt”), nem enged a lelki bénultságnak és a halállal egyenértékű tehetetlenségnek: az Adyra oly jellemző dacos „mégis-morál” segítségével felülemelkedik a kínzó lelki halott állapoton, szembeszegül saját gyengeségével. Így hangzik az önbiztatás: „most mégis, indulj föl, erőm”. Életre kényszeríti saját élőhalott énjét, „újból-élővé” erőlteti önmagát, és vakmerőn teszi azt, amit hite szerint tennie kell.
A 4. versszakban Ady személyes élménye jelenik meg: „Borzalmak tiport országútján, / Tetőn, ahogy mindég akartam, / Révedtem által a szörnyüket”. Az elűzött székelyek Erdély egyetlen országútján, a Sebes-Körös völgyében rohantak kavarogva, riadtan, kétségbeesve, és ez az országút a Boncza-kastély alatt vonult el. Ady a dombon levő kastélyból, „tetőről” láthatta az áradatot, mivel ekkor Csucsán tartózkodott, és ezt nevezte a „borzalmak tiport országútjának” a versben.
De az embertelen korszakban is élnie kell a szenvedőnek, aki már szinte élőhalott, mert annyira elment az életkedve, az életereje, annyira belefásult a kínzó tehetetlenségbe. Ady tudja, mit kell tennie: új küldetése, új hivatása az, hogy átmentse a jövőnek a múltban kiküzdött értékeket („őrizni egy szebb tegnapot”), feladata az, hogy másokért éljen.
A „nagy kincseket, akiket lopnak” egy archaizáló jellegű sor: az „akiket” vonatkozó névmás régies használata a múlt nyelvhasználatát idézi.
Megérti a gyászolókat, részvétet érez menekülő fajtája (a magyarság) iránt, félti az országot, félti az emberiséget az elembertelenedéstől. Ezek az érzések szabják meg számára az új hivatást, az új törvényt, az új küldetést: megőrizni a Tegnap értékeit és a reményt a jövőnek.
A zárlatban újra feltűnik a háború iszonyata, de a költő legutolsó kiáltása szembeszegül vele: a beszélő emberséget követel az embertelenség idején. Ő maga is ember maradt az embertelen korszakban.
Nagy megadás, nagy alázat árad a versből. Olyan, mint egy utolsó sikoly, egy utolsó kiáltás. Mintha Ady azt mondaná: minden csepp véremmel értetek élek, titeket akarlak megmenteni embertársaim, a borzalmak tiport országútján.
