A 3. egység (4-14. versszak) az érvelés. Az érvelő rész további két részre bontható fel.
Az érvelés 1. része (4-6. strófa) egyfajta negatív önmeghatározás: nem azt mondja el, hogy ő milyen költő, hanem hogy milyen nem. Saját helyét más költők (Goethe, Arany, Petőfi) példájának elvetésével jelöli ki. Ő nem másolja Aranyt, Petőfit, Goethét, ő önmaga akar lenni. A hagyományhoz való kapcsolódást egyfelől gyengeségnek, másfelől céltalan bűvészkedésnek minősíti.
Az érvelés 2. része (7-14. strófa) leginkább himnikus önértelmezés. Elsősorban a fortiori (egykori, már elfogadott érdemeire hivatkozó) érveket sorakoztat fel Ady. Önértelmezése erősen paradox, ezzel is a teljességigényét hangsúlyozza („Százféle bajnok mássá sohse váltam”, „Vagyok egy ágban szabadulás, béklyó”).
Ezután visszatér a bevezetésben már említett érvhez: a költő „milliókat vállal”, azaz fő célja – részvéttől vezetve – az, hogy verse mindenki élete legyen, amiben tömegek ismerhetnek magukra. Ezt erősíti meg az érvelő rész utolsó versszaka: „Én nem bűvésznek, de mindennek jöttem, / A Minden kellett s megillet a Semmisem.” Ezzel arra céloz, hogy vállalkozásának nagysága magában hordja a teljes pusztulás lehetőségét is.
A 4. egység (15. versszak) a berekesztés (zárlat). Magasra helyezett én-tudat fogalmazódik meg: ő az úr, a vers csak szolga, eszköz. A vers a maga életét éli, azt csinálja, amit neki csinálnia kell, a költő pedig éljen, az életet élnie kell, mert az élet több és szent, nem az élet van a költészetért, hanem a költészet van az életért. Mindig önmagáról, saját élményeiről, életéről ír, az élet teljességére vágyik, és ezt nem is titkolja. Ezt nevezik „életes költészet”-nek.
A beszélő nietzschei pózban (a nietzschei felsőbbrendű ember mítoszát saját magára alkalmazva) megjövendöli, hogy költészete a személyével (egyéniségével) együtt elpusztul. Ezzel a befejezéssel visszakanyarodik a Minden-Semmisem ellentétpárhoz, melyet az előző egységben vetett fel.
Ez a befejezés egyrészt grandiózus, másrészt érezhető benne némi gyerekes sértődöttség is. Olyan, mintha azt mondaná Ady: „Nem tetszenek a verseim? Úgyse sokáig kell már olvasnotok őket! Mert meghalok, és úgyis tudom, hogy velem együtt meghal a költészetem is.”
Persze ezt nem gondolta komolyan, hogy a költészete nem éli őt túl: tisztában volt saját értékeivel. Értékesnek tartotta a verseit, épp ezért nem tűrte, hogy kritizálják, hogy mintákat állítsanak elé. Ugyanakkor azt sem tűrte, hogy a versei minőségére hivatkozva megszabják neki, hogyan alkosson: nem ő a vers szolgája, hanem fordítva. Ő az úr, így a versek olyanok lesznek, amilyennek ő akarja őket.
A vers csak szolga a költő életében, a közönség pedig csak hallgassa őt, és holta után kövesse, szolgálja, és örüljön, hogy a szolgája lehet. Magasra helyezett úr ő: versíróként, művészként különb, mint a többi ember. Érezni a gőgöt, azt, hogy nagyra tartja magát, nagy öntudata van, de végső soron igaza volt, jól ítélte meg saját költészetének értékét – ezért tisztelet jár neki.
A Hunn, új legenda verselése kevert. Túlnyomórészt ütemhangsúlyos (felező és háromütemű tizenkettes) sorokból áll, de megjelennek ötvözött sorok is (többnyire a versszakok utolsó sorában), melyek jellegzetes, hétszótagú daktilusos zárlatot adnak a strófának.
