Idővel nyílik a börtönajtó, Ágnes asszonyt a bíróság elé viszik. Előtte kicsit rendbe hozza magát, lesimítja a ruháját, hátrasimítja a haját, nehogy a külseje alapján az emberek azt higgyék, megbomlott az elméje:
Öltözetjét rendbe hozza,
Kendőjére fordít gondot,
Szöghaját is megsimítja
Nehogy azt higgyék: megbomlott.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Arany nagyon finom, apró jelek megfestésével érzékelteti a megőrülés belső folyamatát. Először ábrázolja hőse félelmét a megőrüléstől, aztán a jelek rejtegetését (Ágnes asszony mindenáron, gondosan takargatni akarja, hogy őrült). Végül az eredeti kényszerképzet a teljes tébolyig jut.
A tárgyalás eseményeit Arany a balladára jellemző párbeszédes formában adja elő (10-19. versszak). Ez a szövegegység a legterjedelmesebb a versen belül, ugyanakkor rövid időt fog át. A költő itt Ágnes asszony személyiségének széthullását ábrázolja, és azt, ahogy eluralkodik rajta az őrület.
A bírók tisztes ősz öregemberek, akik mind szánalommal néznek Ágnes asszonyra, nem rosszindulatúak („Szánalommal néznek ő rá, / Egy se mérges, vagy mogorva”). Ugyanakkor mivel Ágnes asszony szörnyű bűnt követett el, a büntetése sem lehet enyhe. Most derül ki, mivel vádolják: egy éjjel a szeretőjével meggyilkoltatta a férjét.
A szeretőjét, akinek vallomása fényt derített Ágnes asszony bűnére, már halálra ítélték, másnap fel fogják akasztani, Ágnes asszony pedig haláláig börtönben fog ülni az ítélet szerint.
Az asszony körülnéz. Szeretne megbizonyosodni, hogy az esze még nem hagyta el teljesen („Körültekint Ágnes asszony, / Meggyőződni ép eszérül”). Úgy gondolja, amíg megérti, amit mondanak neki, nem lehet őrült. De csak annyit ért meg, hogy többé nem mehet haza.
Eljön az a pont, hogy nem bírja tovább: az idegfeszültség, a kétségbeesés és a bűntudat megtöri a lelkét: feltörnek a könnyei, és sírni kezd, mint a záporeső. Itt, a 15. strófában gyönyörű metaforák érzékeltetik Ágnes asszony szépségét: a költő liliomhoz, hattyúhoz hasonlítja, könnyei pedig olyanok, mint a pergő harmat vagy a hulló vízgyöngy.
Nosza sírni, kezd zokogni,
Sűrü záporkönnye folyván:
Liliomról pergő harmat,
Hulló vizgyöngy hattyu tollán.
Mivel a liliom a virágszimbolikában az ártatlanság jelképe, azonkívül Szűz Mária és a vértanú szüzek virága is, a hattyúhoz kapcsolódó fehér szín pedig a tisztaság jelképe, ezekből a metaforákból azt is érezhetjük, hogy az elbeszélő nemcsak együttérzéssel fordul Ágnes asszony felé, de fel is menti őt magában.
A könny-harmat-vízgyöngy metaforák mind a vízhez kapcsolódnak, márpedig a víz archetipikus jelentése a megtisztulás. Ráadásul a harmat a létező legtisztább víz, a gyöngy pedig nemcsak tiszta, hanem értékes is.
Ebből is láthatjuk, hogy az elbeszélő nem olyan kérlelhetetlen, mint Ágnes asszony lelkiismerete: őt meghatja, megrendíti az asszony bűnhődésének súlyossága és bűnbánatának mélysége. Az ő szemében a bűnöst megtisztítja az ilyen fokú bűnbánat.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
