Az utolsó strófa is variánsa az elsőnek. Szövegváltozásai azt jelzik, hogy a kényszeres cselekvés, a mániákus mosás állandó, kóros állapottá rögzült Ágnes asszonynál:
S Ágnes asszony a patakban
Régi rongyát mossa, mossa –
Fehér leple foszlányait
A szilaj hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
A szóismétlés („mossa, mossa”) a cselekvés nyomatékosítására szolgál. Míg az 1. strófában a lepedőmosással Ágnes asszony még a bizonyítékot akarta idegesen, gyorsan eltüntetni, addig itt már a lelkén, erkölcsén esett foltot akarja mániákusan, kényszeresen lemosni (a szóismétlés tehát itt gyakorítást fejez ki).
Az őrület állapotának időtlenségét fejezi ki az, hogy a külső (objektív) és a belső (szubjektív) idő egysége felbomlik. A külső idő Ágnes asszony egész további élete, a belső idő viszont a jelenné rögzült kényszeres, kóros állapot. A külső idő múlik, de a belső idő rögzül az örök jelen állapotában.
Így aztán Ágnes asszony egész további életében azt az egyetlen napot éli újra és újra, amikor a gyilkosságot a szeretőjével elkövették („épen úgy, mint akkor éjjel”), és azt a bizonyos vért mossa megállás nélkül, amelyet akkor ontottak ki. Számára csak ez a belső idő létezik, ezért nem veszi észre, hogy a vérfolt már rég nincsen ott, sőt, már a lepedő is foszlányokra szakadozott.
A folyó habjának jelzője is más az utolsó versszakban, mint az elsőben. A nyitó strófában „futó hab” szerepelt, itt „szilaj hab” áll, ami értelmezhető a téboly állandósulásának tárgyi kifejezéseként. Azaz a környezet a hős lelkiállapotát tükrözi, és Ágnes asszony lelkét is szilaj, mérges betegség támadta meg, amelyből soha nem gyógyulhat ki.
A minden strófa végén visszatérő refrén („Oh! irgalom atyja, ne hagyj el”) versszakról versszakra fokozza a ballada drámaiságát, tragikus hangulatát. Vagy az elbeszélő, vagy a hallgatóság érzelmi reakcióját fejezi ki. Ez az érzelmi skála a riadt megdöbbenéstől a felháborodáson, részvéten át a szánalomig terjed.
Az Ágnes asszony kevert verselésű, a strófák utolsó sorát elfoglaló refrén ugyanis ritmikailag is elkülönül az előtte levő négy sortól. Maga a vers magyaros, ütemhangsúlyos felező nyolcasokból áll, félrímekkel (x a x a). A refrén ezzel szemben choriambusokkal gyorsított, időmértékes ritmusú rímtelen sor (de felfogható anapesztusi sorfajtának is, az elején spondeussal).
