Tehát ott tartottunk, hogy Ágnes asszony zokog és könyörög a bíráinak, hogy engedjék haza, mert addig nincs nyugta, amíg le nem mossa a lepedőjén levő vérfoltot.
„Mocsok esett lepedőmön,
Ki kell a vérfoltot vennem!
Jaj, ha e szenny ott maradna,
Hová kéne akkor lennem!”
Láthatjuk, hogy itt Ágnes asszonynak már megszakadt a külvilággal való kapcsolata, hiszen nem érti, amit a férje haláláról mondanak neki. Csak annyit fog fel az egészből, hogy nem mehet haza, hogy tovább mossa a foltos lepedőt. Itt már a tudata beszűkült, csak a bűnt leleplező tárgyra koncentrál.
A bírák csendben összenéznek, megsajnálják a szerencsétlent és végül hazaengedik („Eredj haza, szegény asszony! / Mosd fehérre mocskos lepled”). Ők is látják, hogy Ágnes asszonyt már nem lehet a földi törvények szerint megítélni.
Így Ágnes asszony megmenekül a földi igazságszolgáltatástól, de az égitől nem: a lelke továbbra is vergődik, nincs többé nyugodalma: kínzó bűntudat gyötri. A lelkiismeret a legkegyetlenebb ítélőbíró, így Ágnes asszony büntetése sokkal súlyosabb, mint a törvényszéki ítélet. Az asszony elméje megbomlik, bűne önmagában hordja büntetését.
Ezután visszakanyarodunk a vers indításához. A 20. strófa ott folytatja, ahol az első versszak abbahagyta: Ágnes asszony ismét ott áll a patakban és megint csak mossa és mossa a lepedőjét…
S Ágnes asszony a patakban
Lepedőjét újra mossa;
Fehér leplét, tiszta leplét
A futó hab elkapdossa.
Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.
Ez a strófa az első versszak variánsa. Ha megnézzük, milyen szavakat változtatott meg Arany, akkor látjuk, hogy beillesztette az „újra” szót, ami jelzi, hogy Ágnes asszony folyamatosan ismétli a cselekvéssort.
Másrészt betette a „fehér” és a „tiszta” szavakat, amelyek jelzik, hogy a lepedőmosás okafogyottá vált, mert a lepedő már rég tiszta és fehér. Az értelmetlen cselekvés folyamatos végzése rögeszmés dolog, ami megbomlott elmére utal.
A szövegváltoztatások tehát azt a célt szolgálják, hogy a költő megmutassa nekünk az Ágnes asszony tudatában lejátszódó kóros folyamat végső állapotát: milyen, amikor már teljesen megtébolyodott.
Hiába tiszta már régen az a lepedő, Ágnes asszony örök időkig látni fogja rajta a vért, ezért tovább mossa. Itt ugyanis a vér már nem konkrét vér, hanem – átvitt értelemben – az Ágnes asszony lelkiismeretén esett folt. Hiába mossa ki a lepedőt, attól a lelkiismerete nem lesz tiszta, és ezt ő is érzi, ezért csinálja végig a mosást újra meg újra. A mániákus mosás tehát a lelki megtisztulás vágyát fejezi ki.
Kényszeresen csak arra a bizonyos éjszakára tud gondolni, amikor elkövették a gaztettet ő és a szeretője. Éjjel-nappal dolgozik, pedig nincs már a lepedőn egyetlen folt sem. Ő azonban még mindig látja rajta a vért, amelyet egyre kétségbeesettebben próbál eltávolítani. Egyre reménytelenebbül szeretné a lelkiismeretét tisztára mosni.
És ez így megy évről-évre, télen-nyáron, szünet nélkül. Az utolsó hét strófa hosszú éveket sűrít magába: Ágnes asszony egész további életét felöleli. Az idő múlását Arany olyan időhatározókkal jelzi, mint „Virradattól késő estig”, Holdvilágos éjjelenkint”, „évrül-évre”, „Télen-nyáron”.
Ágnes asszony tehát egyfolytában mos, így éri el őt az öregkor: zilált, kócos szöghaja (sötétbarna haj) megőszül, sima arca megráncosodott, agyonmosott lepedője rongyosra foszlott, de ő még mindig egyre csak mossa és mossa a lepedőjét, amíg karjában egy cseppnyi erő van, testében egy cseppnyi élet, addig mossa.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
