Az Epilógus 15 versszakból áll és 3 arányos, 5-5 strófás szerkezeti egységre tagolódik. A 3 szerkezeti egység 3 különböző idősíkban helyezkedik el. A szerkezeti tagolódást Arany egyértelműen kijelöli: mindhárom egység a nyitó sorral („Az életet már megjártam”) vagy annak módosított változatával kezdődik:
- versszak: „Az életet már megjártam.”
- versszak: „Az életet, ím, megjártam;”
- versszak: „Az életet már megjártam;”
Láthatjuk, hogy a kezdő sort a 6. strófa kisebb változtatással (amely hangnemváltást jelez), a 11. strófa pedig változatlan formában ismétli meg. Az ismétlések újabb gondolati egységeket vezetnek be, ugyanakkor össze is kötik a vers 3 szerkezeti egységét.
Az egységek hossza megegyezik, csak a záró versszakot toldotta meg Arany egy sorral.
Az 1. egység (1-5. versszak) uralkodó idősíkja a múlt. Itt a fennálló társadalmi rendszertől való idegenkedését és erkölcsi fölényét fogalmazza meg Arany.
Az egység költői képei összefüggő rendszert alkotnak. Alapmetaforája az életutat az országúttal azonosítja, s az élet leélését az élet-országúton való haladás szimbolizálja. Az út vége, az úti cél a halál.
Az országút az emberi sors allegóriájaként jelenik meg (út – utazás – az úton levők eltérő helyzete – gyalogosság stb.) Itt tehát az allegorizáló kifejezésmód jellemző (sár, virág az út szélén, kevély fogat, cifra bak, úri lócsiszár stb.).
Ezt az egységet még derű, önironikus mosoly, kiegyensúlyozottság jellemzi: úgy tűnik, a költő hetykén, önérzetes fölénnyel és sztoikus bölcsességgel emelkedik fölébe a gondoknak-bajoknak, az élet csapásainak. Ez azonban csak látszat.
Az idillinek tűnő felszín alatt visszafojtott indulatok bújnak meg, amelyeket egyelőre még titkol a költő, de megrendültsége, keserűsége nemsokára lelepleződik.
A 2. egység (6-10. versszak) idősíkja a múlthoz kötött jelen. A versben megszólaló költő az élettől nem kapta meg azt, amit várt. Kapott tőle címet, hírnevet, elismerést, holott épp ilyesmikre nem vágyott.
Itt régi, gyötrő élménye szólal meg: életét elhibázott pályán futotta, az alkotók örök kételye gyötri. Fájdalmas öniróniával szól a félbehagyott, megvalósítatlan tervekről.
A 3. egység (11-15. versszak) idősíkja a múltban megálmodott, de meg nem valósult jövő. Összefoglalás ez a rész: az élettől éppen azt nem kapta meg, amire a legjobban vágyott: „egy kis független nyugalmat”, a „dal” vigasztaló lehetőségét.
A vers végén felbukkan az élettel való leszámolás, a halál gondolata, de olyan lelket érzünk mögötte, amely ezt a gondolatot a leszámolás józan nyugalmával tudja elviselni.
A remény nélküli lemondás szétfeszíti az utolsó strófát formailag is: a versszak ostorossá bővül. Az ország legünnepeltebb költője a „rab madár” képével fejezi ki saját élethelyzetét.
Nézzük meg a verset részletesebben!
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
