Viszont ő tudja, hogy a hintón robogók nem veszik észre azokat a kis virágokat, amelyek az út szélén baktató gyalogosok vigaszai:
Hiszen az útfélen itt-ott
Egy kis virág nekem nyitott:
Azt leszedve,
Megvolt szívem minden kedve.
A lírai én elégedetten tekint múltbeli magatartására: nem törekedett magasabb társadalmi rangra, erkölcsi fölénnyel viselte az esetleges megaláztatásokat, és beérte az élet apró örömeivel (pl. az út szélén nyíló kis virág szépségét csodálta).
Idáig a vers még aránylag derűs, a beszélő viszonya a maga festette képhez elfogadó, sőt, a saját út (saját virág) révén kiemelkedik a forgatagból. A társadalmi tülekedés és a talmi dicsőségek helyett felvállalja, hogy ő különc, őneki nem az kell, ami másnak. A különcszerep vállalása a belső függetlenség megőrzését jelenti számára: erkölcsi elégtételt jelent az úri lócsiszárokkal szemben.
Idáig könnyed, ironikus hangvétel és érzelmi kiegyensúlyozottság jellemzi a verset, mégis érződik a visszafojtott indulat, hiszen a költőnek nyíló kis virág sovány vigasz, inkább önámítás, önvigasztalás, mint valódi kárpótlás a szegénységért. Ez a rész tehát többértelmű: derűs is, de megrendült is.
Ehhez a közvetlen, szomorkásan kedélyes hangulathoz hozzájárulnak a köznyelvi, társalgási fordulatok, a beszélt nyelv szavai is (bizon, legfölebb, egy a lelkem), és a különös szókapcsolatok és metonímiák (kevély fogat, fényes tengely, cifra bak).
A 6-10. versszak idősíkja a múlthoz kötött jelen. Ebben a szerkezeti egységben az úttoposzhoz kapcsolódva Arany értékeli saját költői pályáját, amelyet közvetlen, áttétel nélküli, vallomásos beszédmódban tesz meg. Ez a rész tehát nem metaforikus, hanem fogalmi jellegű.
A 6. versszaktól kezdve megváltozik a vers hangneme is: a derűs felszín széttörik, és előtör a költő valódi hangulata, az izgatottság és elégedetlenség, amely keserű kifakadásokban nyilatkozik meg. A mérlegelésben, a veszteségek felsorolásában elfogy a lendület, a kéretlen jó és a soha be nem teljesülő vágyak, valamint a kétely megvallása elégikussá teszi a hangnemet.
Tehát kiderül, hogy Arany igazi vágyait az élet nem teljesítette be: úgy érzi, nem kapta meg az élettől azt, amire várt, ami kellett volna neki, amire vágyott:
Az életet, ím, megjártam;
Nem azt adott, amit vártam:
Néha többet,
Kérve, kellve, kevesebbet.
Abból, amit kért, ami kellett neki, kevesebbet kapott, viszont abból, amire sosem vágyott, többet, mint kellett volna. Így aztán hiányérzete van, amit nem tud csillapítani az a tény, hogy az általa kívántnál nagyobb eredményeket ért el. Ennek ugyan lehetne kiegyenlítő hatása, de ez a hatás csak látszólagos, hiszen ő nem azt akarta, ami végül az osztályrésze lett.
Olyan, a személyiségétől idegen dolgokat kapott az élettől (cím, hírnév), amire nem vágyott:
Ada címet, bár nem kértem,
S több a hír-név, mint az érdem:
Nagyravágyva,
Bételt volna keblem vágya.
A költő már az első szerkezeti egységben megfogalmazta, hogy a külső viszonyok, a társadalmi elismertség nem értékes a számára, ezek a dolgok neki érdektelenek.
Ha nagyravágyó lenne, most boldog lenne, hiszen elismerést bőven kapott. De Arany nem nagyravágyó ember, és az elismerés, a hírnév inkább kételyt ébreszt benne saját érdemét, tehetségét illetően. Erős önirónia érezhető abban a kijelentésében, hogy „több a hír-név, mint az érdem”.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
