Kik hiúnak és kevélynek –
Tudom, boldognak is vélnek:
S boldogságot
Irígy nélkül még ki látott?
Azok, akik hiúnak és kevélynek tartják őt, most biztos azt gondolják, hogy boldog, és irigylik a boldogságát, hiszen a boldog embernek mindig vannak irigyei. Csakhogy az ő számára ez nem boldogság.
Bárha engem titkos métely
Fölemészt: az örök kétely;
S pályám bére
Égető, mint Nessus vére.
A „titkos métely” metafora azt fejezi ki, hogy Arany úgy érzi, titokban felemészti őt az örökös kételkedés (a métely egy vérszívó féreg).
A „pályabér”, a hírnév lelkifurdalást vált ki belőle, mert nem biztos benne, hogy méltó az elismerésre, amit kap, nem tudja, hogy művei valóban megérdemlik-e a méltatást.
Arany János hihetetlenül szerény ember volt, aki folyton kételkedett önmagában és tehetségében, s ezt az eddig titkolt kételyt vallja most meg az Epilógusban.
Találó hasonlattal fejezi ki, hogy mennyire megmérgezi a lelkét ez az érzés: a kapott elismerés úgy mardossa és égeti, mint „Nessus vére”.
Nessus (görögösen: Nesszosz) egy kentaur (félig férfi, félig ló) volt a görög mitológiában. Révészként dolgozott egy folyónál, ahol egyszer Héraklésznek és feleségének, Déianeirának át kellett kelniük.
Héraklész átgázolt a vízen, Déianeirát pedig Nesszosz vette a vállára, de a folyó közepére érve megállt, mert el akarta rabolni a szép fiatalasszonyt. Héraklész akkor már csaknem elérte a túlpartot, de felesége rémült sikoltozására visszafordult, és mérgezett nyilával halálra sebezte Nesszoszt.
A haldokló kentaur azt az álnok tanácsot adta Déianeirának, hogy fogja fel kiomló vérét, és ha férje valaha is hűtlen lesz hozzá, kenje be az ingét a vérrel, és ezzel felélesztheti iránta való szerelmét. A fiatalasszony megfogadta a tanácsot, és mikor férje egy rabul ejtett királylányt tüntetett ki szerelmével, elküldte neki a Nesszosz vérével bekent inget.
Az ing Héraklész testére tapadt és leégette a bőrét. A férfi elviselhetetlen kínokat állt ki, s végül arra kérte barátait, hogy máglyán égessék el. Déianeira öngyilkos lett.
Nessus tehát egy szörny, aki bosszúból adta a véres inget, története végzetességében is tragikusan szép történet. Arany a Nessus-inghez hasonlítja saját „pályabérét”: a kitüntetések nem örömet szereznek neki, hanem fájdalmat, szinte égetik, mint Héraklészt a kentaur vére. Tehát az élet nem kért ajándékai szenvedés forrásává váltak a számára.
Ráadásul még önvád is kínozza, amiért epikus alkotásait nem fejezte be, amiért azok „félbe-szerbe” maradtak:
Mily temérdek munka várt még!…
Mily kevés, amit beválték
Félbe’-szerbe’,
S hány reményem hagyott cserbe’!…
Arany tehát töredékesnek, befejezetlennek minősíti saját életművét, ami némileg ellentétben áll a címmel, amely ugye befejezettséget sugall.
Az élet meghozta az irigylésre méltó társadalmi elismerést, rangot és hírnevet, a mérleg mégis negatív, hiszen a sikerek eltörpülnek a megvalósulatlan tervek és be nem teljesült vágyak, csalóka remények kudarca mellett.
Ahogy a költő megvonja a mérleget, fokozatosan visszavonja azokat az állításait, amelyeket az első szerkezeti egységben tett, ahol még derűsnek és elégedettnek látszott.
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
