Arany János: Híd-avatás (elemzés)

A forgatagból újabb és újabb figurák válnak ki, és ugranak le a hídról a Dunába. Az elsők még viszonylag lassan nőnek ki a habokból, de aztán egyre többen teremnek a hídon:

Elébb csak a fej nő ki állig,
S körülforog kiváncsian;
Majd az egész termet kiválik
S ujjonganak mindannyian:
„Uj hid! avatni mind! vigan.”

Arany a kártyán vesztett fiú döbbenetével láttatja a feltámadó öngyilkos hadat, amely mintegy „megismétli” öngyilkosságát ebben a vízióban. Ezek az árnyak, ha tetszik, kísértetek ugyanis a maguk módján – haláltánccal és vízbe ugrással – „avatják fel” az új hidat.

Amikor nem beteg vagy őrült emberről van szó, mindig van valamilyen egyéni tragédia, amely az illetőt az öngyilkosságba belehajszolta. Leggyakoribb okok a pénztelenség, a nincstelenség, a reménytelenség, a társadalmi kirekesztettség, a lenézettség és a nyomor.

Ezek az emberek tehát a város, a társadalom szerencsétlenjei és áldozatai, de a költő csak egy-egy mondattal jelzi tragédiájukat. A kártyán vesztő fiú például könnyelmű volt, és úgy tűnik, nem talált a társadalomban olyan célt vagy eszmét, amelyben megkapaszkodhatott volna, ezért jutott el a kártyaasztaltól felállva az öngyilkosságig (de a haláltánc hatására is).

A haláltánc-vízió a 7. strófában kezdődik. Először egy szerelmespár („Fehérben ifju és leány / Ölelkezik s a hídon van már”) veti magát a Dunába. Szavaikból megtudjuk, hogy életükben nem lehettek egymáséi, csak a halálban: „Egymásé a halál után!”

Ugyanúgy buknak alá a habokba, ahogyan egykor tették, életük utolsó pillanataiban. A strófa utolsó, tompán hangzó sora („S buknak, – mint egykor igazán.”) érzékelteti, hogy a fiú az újból a Dunába ugró szerelmespár után tekint. Az első ugrást taps fogadja.

Az érdekes az, mintha valamiféle „ceremóniamestere” is lenne ennek a pokoli szertartásnak, aki mintegy instrukciókat adva az egész hídavatást dirigálja: „Uj hid! avatni mind! vigan.”, „Jerünk!… ki kezdje?”, „Most a millióson / Van a sor: bátran, öregem!” Úgy tűnik, van egy hang, amely az egészet vezényli, és amely mintha kivisítana az összes többi közül.

A forgatag egyre gyorsul. Amikor elhangzik a vezényszó, hogy másodiknak a milliomos ugorjon, a milliomos szavaiból megtudjuk, miért lett öngyilkos: „Ha megszökött minden adósom: / Igy szökni tisztesebb nekem!” Tehát kölcsönadott és nem adták meg a pénzét. Most a fiú az ugrást már nem is látja, csak annak befejezését, ahogy utána elsimul a víztükör („S elsímul a víz tükre lenn”).

Itt egy pillanatra lelassult a vers, de a 9. strófában újra felgyorsul: egymás után lépnek elő a hídra tolakodott árnyak és ugranak bele a Dunába:

Hivatlanul is jönnek aztán
A harmadik, a negyedik:
„Én a quaternót elszalasztám!”
„Én a becsűletet, – pedig
Viseltem négy évtizedig.”

Ezek után sorra jönnek a különböző figurák és mind jellemüknek megfelelően egy-egy mondatban elmondják, milyen sors miatt ölték meg magukat. Kiválnak a tömegből, mondanak egy mondatot, ugornak, és zuhannak az örvény torkába. Mindez rendkívül gyors tempóban zajlik. Ahogy fel-és letűnnek az öngyilkosok, szinte egymás sarkát taposva, úgy torlódnak a mondatok is egymásra.

Számos kihagyás található a műben: a költő egy-egy szóval festi meg a szereplőket, a kapitalizmust nem bíró öngyilkosokat. Van itt céda, örömlány, aki nem bírja már elviselni az életét, van milliomos, aki kölcsönadott, és eltűntek az adósok, ezért inkább a halált választja, van megesett lány, van párbajozó, aki megfogadta, hogy a párbaj után öngyilkos lesz, van bolond, aki Napóleont legyőző hadvezérnek képzeli magát, van tehát sokféle ember.

A forgatag mind nagyobb és nagyobb, az árnyak száma nem fogy, hanem mintha egyre többen lennének, az egyes figurák, az egyének teljesen elvesznek a tömegben. A vers tempója is egyre gyorsabb, míg végül szinte már csak a megállás nélküli kavargás és mozgás érzékelhető (egy személytelen, felfelé és lefelé irányuló mozgás):

Igy, s már nem egyenkint, – seregben,
Cikázva, némán ugranak,
Mint röpke hal a tengerekben;
Vagy mint csoportos madarak
Föl-fölreppenve, szállanak.

Órjás szemekben hull e zápor,
Lenn táncol órjás buborék;
Félkörben az öngyilkos tábor
Zúg fel s le, mint malomkerék;
A Duna győzi s adja még.

Ez egy félelmetes megállapítás, a 18. strófa utolsó sorában, így a tempó itt újra lassul.

Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!