Arany János: Híd-avatás (elemzés)

A 19. strófában az olvasó tekintete ismét a kártyán mindenét elvesztő fiúra szegeződik, aki halálra rémül a saját maga által felidézett víziótól, és akinek ez az önszuggesztió, amelyet a babona, a rémület és a kétségbeesés váltott ki, az utolsó erejét is elvette:

Néz a fiú… nem látja többé,
Elméje bódult, szeme vak;
De, amint sűrübbé, sürübbé
Nő a veszélyes forgatag:
Megérzi sodrát, hogy ragad.

A híd vonzza magához az öngyilkosjelölteket, a haláltánc misztériuma megtörhetetlen, a kört nem lehet megszakítani… A fiú sorsa végül egyetlen határozott utalás nélkül teljesedik be az utolsó versszakban:

S nincs ellenállás e viharnak, –
Széttörni e varázsgyürüt
Nincsen hatalma földi karnak. –
Mire az óra egyet üt:
Üres a híd, – csend mindenütt.

Sokféle embert befogad a Duna, és mire az óra éjjel 1-et üt, ők már a mélyben sodródnak tovább. Üres a híd: azaz a fiú sem áll már ott, ő is leugrott. A szellemek órája megszűnt.

A kereszténység kialakulása előtti hiedelmek szerint a halottak táncot járnak éjjel a temetőben, de hajnalhasadtáig vissza kell feküdniük sírjukba, ezt a hiedelmet használta fel Arany: ezért lesz a víz felszíne teljesen sima, amikor 1-et üt az óra (a haláltánc egy óra hosszát tart, éjféltől éjjel 1-ig).

Ez a mű Arany János egyik legsötétebb hangulatú balladája, amelyet szinte már-már világvége-látomásnak, apokalipszisnek érzünk.

A költőnek volt valóságérzéke és felismerte, hogy az egyén és a társadalom összeütközéséből milyen konfliktusok származnak. Ezt a valóságdarabot ötvözte a költői képzelettel a hatalmas, elfogyni nem akaró öngyilkostábor megrajzolásakor, melynek legtöbb tagja a kapitalizmus és az elidegenedés áldozata. Egy olyan társadalom jelenik meg a versen, amely olykor még haszonélvezőit is felfalja.

A Híd-avatás, amit maga Arany „városi balladá”-nak nevezett, már a változó, századfordulós modern irodalom termése is. A nagyvárosi tematika teszi rendkívül modernné: egy olyan társadalmi közeget jelenít meg irodalmilag, amely akkoriban teljesen új volt Magyarországon.

Nem véletlen, hogy a versben a közösség óvó melegét nélkülöző szerencsétlenek szédülnek a halálba, hogy az ő haláltáncukat pergeti le a szemünk előtt a ballada.

Arany János idegenül forgott a századvégi világban, napjai magányban teltek. A nagyváros elidegenítő hatása őt is megérintette: tisztán látta, hogy a tömeges életformaváltás, a gyári munka értelmetlen robotja, az önzés eltávolítja egymástól az embereket. Az emberek befelé fordulnak és kihal belőlük a másik iránt való részvét.

A metropolisz atomizálódott, egyedeire széthulló embertömegét semmilyen összetartozás-tudat nem kapcsolja össze: a hídról leugró emberekben egyetlen közös van, a halálvágy. Ezen kívül semmi nem köti őket egymáshoz, semmi közük egymáshoz.

Egy olyan tragédiasorozatot látunk a versben, amelynek sokkhatása elől nincs hová menekülni, hiszen már nincsenek meghitt közösségek, csak egymástól elidegenedett, egymás iránt közönyös emberek. Így ez a világ sokkal sötétebb és nyomasztóbb, mint Arany más balladáinak világa.

Maga az élet veszti el az értelmét, amit jól mutat, hogy a hídról leugró emberek sok esetben teljesen jelentéktelen frusztrációk miatt választják a halált. Kevés olyan halálokot tudunk meg, amelyet igazán nyomósnak érzünk, többségben vannak a triviális okok (az úrinő pl. unalmában ugrik le a hídról).

A Híd-avatás stílusa tárgyias, verselése időmértékes, sorai jambikus lüktetésűek, rímképlete: a b a b b. Pontosan 100 sorból áll (20 ötsoros strófa).

Zichy Mihály illusztrálta képekkel Arany balladáit, többek közt a Híd-avatásról is van egy képsorozata. Érdemes tudni, hogy Madách Az ember tragédiáját is ő illusztrálta.