Személyesség és önmaga lélektani elemzése
A mű alaphelyzete: a vidéki nemesúr szüret estéjén udvarának öreg diófája alatt köpenyébe burkolózva, könyökére dőlve pipázgat és álmodozik. Az asztalon kanócos lámpa ég, az esti sötétségben egy őszi bogár bús dala szól… A költő lelke a prózai környezetből az ihlet szent világába szárnyal fel.
Tehát az esti magányban önmagáról elmélkedő, emlékeit idéző és bölcselkedő férfi lélektani portréja, lírai önarcképe ez a vers.
Meghatározó jellemzője a személyesség, amely nincs jelen kezdettől fogva egyazon mértékben, hanem fokozatosan uralkodik el a költeményben. Egyre tömörebb, kifejezőbb, egyénibb lesz a vers hangja, és a hangulata is egyre személyesebbé, bensőségesebbé válik.
Az önelemzés fokozatos eluralkodását érezzük abból is, hogy versszakról versszakra egyre több jelzőt használ a költő. Az első strófában még csak egy jelző van („édes”), a másodikban már kettő („estvéli”, „agg”), a harmadikban is kettő („pislogó”, „szent”), a negyedikben három („busongó”, „repdező”, „eltűnt”), az utolsóban pedig öt („vidám”, „szelíd”, „hamvadó”, „bús” és „szomorgó”).
Ezeknek csaknem fele melléknévi igenév. Cselekvés szinte semmi nincs a költeményben: az igék száma se valami sok, az aktivitást kifejező igéket pedig igenevesíti. Ezzel a külvilágra vetíti ki saját hangulatát.
A vershez köthető stílusirányzatok
A klasszicizmus tárgyias szemlélete helyett a személyiség megjelenése, a lírai önarckép stilizálása már a romantika ízlésvilága felé mutatnak, de nevezhető-e a vers romantikusnak? Nem teljesen.
Berzsenyi költeménye messze van még a romantikus líraiságtól, viszont azt jelzi, hogy ekkor már megkezdődött a romantikus szellem beszivárgása irodalmunkba.
Berzsenyi életműve a klasszicizmus és a romantika határán helyezkedik el: verseinek formája még antik (szigorú műfegyelem jellemzi), nyelvezete azonban már erőteljesen romantikus. Az antik bölcsességet próbálja magára erőltetni, de hiába: sebzettsége, rezignációja, önmegtagadása, a lelki nyugalom és harmónia utáni hasztalan vágyódása teljesen modern már, vagyis romantikus.
Szintén a romantika ízlésvilágához köthető a múltba vágyódás, a múlt-kultusz. Berzsenyi lírájában központi helyet kap a mulandóság, az idő élménye (gondoljunk A közelítő tél c. versére!), nála az időszembesítés alapvető poétikai, szerkezeti elem. Márpedig azt tudjuk, hogy az idő élménye a romantikának lesz egyik központi problémája majd a 19. századi lírában.
A vers formai jellemzői (verselés, szerkezet), hangvétele és zeneisége
Ebben a versben is fegyelmezett szerkesztéssel, szigorú formai szabályossággal fogja vissza az érzelmi felindulást. Kimért, arányos, letisztult versszerkezetet teremt meg. A megformáltság önfegyelmet feltételez, nemcsak poétikai értelemben, de lélektanilag is.
Hangulata, hangneme elégikus, fájdalmas és szomorú. A költő érzelemvilágát szelíden és mérsékelten jeleníti meg: csöndesen szemlélődve idézi fel a múltat, melankolikus hangulatban.
A mű ütemhangsúlyos verselésű, ami azért érdekes, mert Berzsenyi az időmértékes verselés mestere volt, és elég ritkán alkalmazta a hangsúlyos ritmizálást. Ebben a versben talán azért használta a lassan hömpölygő négyütemű 12-est, mert a mondanivaló miatt lágy, oldott, borongós hangulatot akart közvetíteni.
Négysoros strófákból áll a vers, de az utolsó strófa kivétel: a négy sort a költő megtoldotta eggyel, tehát az utolsó versszak ötsoros. Rímelése keresztrím (a b a b), a legutolsó, beszúrt sor azonban egy páros rímmel toldja meg az addigi keresztrímeket.
Az ember észre sem veszi egyébként, hogy végig ragrímekkel dolgozik Berzsenyi, amelyek akár egyhangúvá, monotonná is tehetnék a verset. Mégsem teszik azzá, mert az olvasó hatása alá kerül a vers zenéjének, különleges hanghatásainak. A ragrímekkel egyébként a régi magyar költészet hagyományait folytatja a költő.
A vers szerkezete szimmetrikus, középpontjában a 3. strófa áll, melyet mintegy közrefog a 2. és a 4. versszak.
Berzsenyi a klasszikus retorika szabályai szerint szerkeszti meg a verset. A mű három részre tagolódik: az első egység a legelső versszak, a második egység a vers közepe (a 2-4. strófa), a harmadik egység az utolsó versszak.
A klasszikus retorikában van egy tétel (propozíció), ez itt az első strófa (magányos vagyok, mert nem vagy velem). Ezután következik a tétel kifejtése, indoklása (argumentáció), amely a második szerkezeti egység, és a 4. strófa végéig tart.
A második szerkezeti egység konkrét hely-és időmeghatározást tartalmaz, és két másfél strófás alegységre oszlik:
- alegység: a külső látványelemek leírását tartalmazza és a vers centrumáig tart (odáig, hogy kanócom pislogó lángját szemlélem)
- alegység: a lélektani szemlélődést ecseteli (a helyzetleírás a vers közepén átmegy önszemléletbe), és a 4. strófa végéig tart.
Végül az utolsó versszak a konklúziót mondja el, ez az utolsó szerkezeti egység. Megfogalmazza a fő tanulságot (megöregedtem), vagyis a mulandóság felismert törvényét mondja ki. Ezután a személyes szintről általános szintre emeli a megállapítást: „Béborult az élet vidám álorcája.” Majd az utolsó három sorban ezt a könyörtelen végkövetkeztetést elégikus hangulatú zárással oldja fel.
Fontos kiemelni a költemény zeneiségét is. Figyeljük meg, milyen lágy, dallamos hanghatásokkal dolgozik Berzsenyi! A halk, zümmögő zenei aláfestést elsősorban a szavak és sorok végén levő nazális hangokkal éri el.
Ezzel kitárgyaltuk a mű általános jellemzőit, most már térjünk rá a konkrét elemzésre!
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
Nagyon hasznos,igy könnyebb megtanulni