A vers értelmezése
Az elején még egy kifelé forduló, tárgyiasabb helyzetképet, egy másik személyhez szóló beszámolót ígér a vers, ezt miből érezzük? Abból, ahogy a költő tegező hangnemben megszólítja a címzettet, a barátnőt. Ez a levélkezdet még az episztola műfaját idézi.
Ne kérdezd, barátném! mint töltöm időmet,
S távolléted alatt kedvem miben lelem!
Értjük tehát, hogy Berzsenyi – látszólag – egy távol lévő „barátnéja” levelére akar válaszolni a versben. Ez a barátnő feltehetőleg a legkonvencionálisabb módon kezdte levelét, megkérdezte a költőtől: „hogy vagy?”, esetleg, hogy „mit csinálsz?”
Ezt a kérdést a lírai én fáradt mélabúval utasítja el. Nem akar válaszolni, ezért indirekt közelítéssel indítja a verset: leírja, mit ne tegyen a barátnő, mit ne kérdezzen.
Tudod, elvesztettem édes enyelgőmet,
Tudod, magam vagyok, mert te nem vagy velem.
Vagyis a levél címzettje úgyis tudja, hogy nélküle a költő magányos, társtalan: miért is kérdezi meg akkor, hogy mivel tölti idejét?
Nagyon érződik ezekből a sorokból a barátnő, a társaság, a szellemi partner hiánya. Milyen kifejezések mutatják ezt? „Ne kérdezd”, „távolléted alatt”, „elvesztettem” stb.
Az „édes enyelgőm” itt kb. azt jelenti: kedves beszélgetőtársam. Ez a vers még a nyelvújítás előtt született, akkor élt az enyelgés szó ebben a jelentésben (a romantika után már kikopott a nyelvből és elég modorosnak hatott volna). A mai jelentésében (évődni, pajkoskodni, nyájaskodni) a 18. század második felétől használták.
Úgy indul a vers, mintha a lírai én nem akarna a kérdésre válaszolni, hiszen elhárítja azt. És mégis, a következő versszakok erre a kérdésre fejtik ki a választ.
A második versszak első sora is ezt vezeti be, így az olvasó leírást, konkrétumokat vár:
Lefestem szüretem estvéli óráit,
Ha már cselédimet nyugodni eresztem,
És csak alig hallom a vígság lármáit,
Agg diófám alatt tüzemet gerjesztem.
Először egy reális helyzetképet ad önmagáról. Miután „cselédeit” (ez a szó akkoriban nemcsak a szolgákat, hanem tágabb értelemben háznépét, családtagjait is jelentette) elküldte lefeküdni, egyedül pipázgat és ábrándozik az öreg diófa alatt. Azok az emberek, akik nem feküdtek még le, a távolban mulatnak, de a költő egyedül van, mint mindig, hiszen a vigadozókkal nem talál lelki közösséget.
A helyszín, az idő, a körülmények leírását érzelem hatja át, a leírások lírailag telítettek: vagyis a dunántúli őszi táj – szőlőhegy, diófa stb. – rajza elmosódott benyomásként, homályos kontúrokkal jelenik meg az önmagára figyelő ember mögött.
Az ígéri levele címzettjének, a barátnőnek, a szüret estéjéről fog mesélni, leírás helyett azonban szemlélődést, saját lelkiállapotának, hangulatának rajzát kapjuk. Igaz, hogy konkrét időhöz és helyhez köti ezt (őszi este a szőlőhegyi diófa alatt), ez is csak hangulati aláfestésként szolgál (amúgy is sok hangulatfestő szó, kifejezés van a versben).
A költő tudata ugyanis egyre inkább kizárja a külvilágot („a vígság lármáit”), és befelé figyel, önmagára. Emlékein mélázik, saját magát szemléli. A tájból csak azt veszi észre, ami hangulatába beleillik: az őszt, az estét, a tűz fényét.
A tárgyias mozzanatok egyre inkább kiszorulnak a versből, ami konkrét valós elem benne van, az is csak hangulati töltésként jelenik meg.
Mit ért azon, hogy „tüzemet gerjesztem”? Pipa tüzéről van szó, de átvitt értelemben az ő lelkének tüze (ihlete, életkedve) is kihűlőben van már, azt is élesztgetni kell. (A tűz motívuma egyébként végigvonul a versen: a későbbi versszakokban a kanóc pislogó lángja, a szerelem hamvadó szikrája is mind a tűz képzetét hordozzák.)
A szüret képe is szimbolikus: ahogy az érett gyümölcsöt leszedik szüretkor, úgy szüreteli le a halál is az évek által megérlelt, idős embereket. Ugyanúgy az elmúlást jelenti, mint az ősz.
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints az 5. oldalra!
Nagyon hasznos,igy könnyebb megtanulni