A helyszín nemcsak a köznapisága miatt fontos. Akkor elég lenne a váróterem szó, nem szerepelne a versben Kocsárd. Anyaországi magyaroknak ez a szó nem mond sokat, legfeljebb egy eldugott vidéki vasútállomás hangulatát sugallja, a kedélyesen lekicsinylő Mucsával egyenértékű. Pedig e helynév mögött külön mikrokozmosz rejlik.
Kocsárd jelentősége: a kocsárdi állomás jeles hely az erdélyi magyarok számára, mivel a székelykocsárdi állomáson csatlakozik a Balkánt Európával összekötő, Kolozsváron is áthaladó fővonalba a Székely Körvasút. Itt kell átszállni a két magyar tájegység, két erdélyi magyar kultúrcentrum, Kolozsvár és Marosvásárhely között vonattal átutazva, mert nincs közvetlen járat. Dsida idejében legalábbis kikerülhetetlen volt ez az állomás.
Maga az állomás a puszta mezőn van, a nevét adó helység, Kocsárd távol esik tőle, nem sok köze van hozzá. Abban, hogy a két magyar tájegység között nincs közvetlen járat, és Kocsárdon rossz a csatlakozás, a magyar kisebbség felismerte a mindenkori hivatal packázó szándékosságát. Millió gyötrelmes órát töltöttek itt várakozással az erdélyi utazók. Ilyen hangulat tapad ehhez a helyhez, melynek román neve, Razboieni magyarul a Háborúfalva vagy a Háborúd szóval adható vissza.
A harmadik versmondat középpontjában a lírai én áll, akinek teste törődött, lelke nehéz. Itt jön egy hasonlat: „mint ki sötétben titkos útnak indult”. Ki lehet itt a hasonló? Nevét megtaláljuk az evangéliumok nagycsütörtöki fejezetében. A lírai én sok olyan dolgot tekint sajátjának, amely a Messiásnak is sajátja: titkos út a végzetes földön, sors elől szökve, mégis szembe a sorssal. Tudjuk, melyik ez a végzetes föld, miért van ott sötét, mi elől menekül a költő és miért nem menekülhet.
Ezután következik az ellenpont, a profán tárgyi valóság elemei: mozdonyok zörögnek, sűrű füst száll stb. De már nem a kocsárdi állomás „tudatszintjén” vagyunk, így ez borzongatóan és kísértetiesen hat ránk.
Valójában a tényközlő sorok között már előbb megjelennek a nyomasztó, tárgy nélküli szorongás jelzései, aztán gyors burjánzásnak indulnak. Először csak a „fullatag sötét” tűnik fel, ami inkább sejtés, előérzet, mint bizonyosság, aztán a beszélő maga tudatosítja önnön szorongását, kimondja azt, hogy fél („finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit”). Megmarad a megfoghatatlanság és feloldhatatlanság bénultságában.
A 2. egység (15-21. sor) mesterien formált, szimmetrikus elrendezésű. Megtudjuk, hogy depresszióra hajlamos, szorongó ember a lírai én, aki a jó, meghitt emberek közelségének kívánását fejezi ki. Vagyis az emberi iszonyat egyetlen lehetséges ellenpontjára vágyik. Csakhogy szorongásoldó kísérletét emberen kívüli, megfoghatatlan, kozmikus körülmények akadályozzák vagy nehezítik.
Itt négy közönséges, köznapi, gyakori keresztnevet sorol fel (Péter, János, Jakab, Máté), s közli, hogy e nevek viselői mind alszanak. Kik ezek, megfáradt kocsárdi utasok vagy apostolok?
Lukácsot nem említi az alvók közt, ami nem véletlen: nála szerepel Jézus nagycsütörtöki éjszakájának az a leírása, amit Dsida alapul vett: „És mivel hogy nagy tusakodásban volna, buzgóságosan imádkozik vala: és az ő verítéke olyan vala, mint a vérnek cseppjei, melyek a földre lehullanak vala” (Luk. 22/44).
A vers utolsó két sora: „Kövér csöppek indultak homlokomról / s végigcsurogtak gyűrött arcomon.” A zárlat valójában már semmit sem tartalmaz a váróterem valóságából, az utolsó képek mind biblikusak (alvó apostolok, véres verejték).
A tér-és időváltással (a tanítványokra való utalással) nyelvtanilag is megtörténik a szerepazonosulás: a váróterem modern Getsemáné kertté, a törődött, alvó várakozók tanítványokká, a lírai én magára hagyott, halálfélelmével küszködő Jézussá válik.
A zárlat felől visszatekintve az E/1. személyű megszólalás egyszerre érvényes a megváltó szerep betöltésére készülő Jézusra és a Jézus helyzetével azonosuló lírai énre, aki saját helyzetében ráismer a mítosz esendő, emberi tartalmaira.
A Nagycsütörtök verselése időmértékes, rímtelen jambikus sorokból építkezik. A beszéd zaklatottságát a forma szintjén az áthajlások valósítják meg.
