Kafka művei több, egymásnak akár ellentmondó értelmezést tesznek lehetővé, és a szöveg semmilyen fogódzót nem nyújt az értelmezési lehetőségek között való választáshoz.
Írói világának jellemzői: elidegenedés, magány, szorongás, létbizonytalanság, fenyegetettség-érzés. Művei különös hangulatúak.
A fő motívum az elidegenedés, amely a társadalomban megy végbe. Az emberi kapcsolatok eltorzulnak, mesterkéltté, üressé, anyagiassá és erkölcsileg romlottá válnak. Az egyén elmagányosodik, elszigetelődik, és ez idegen, riasztó hellyé teszi a világot.
Az elidegenedett társadalom olyan gépezet, amely megöli az egyéniséget, az emberséget. Az ember nem lehet önmaga, szem elől veszíti az élet lényegét és a gépezet egyik csavarjává válik. Egy elembertelenedett világ részese, és emiatt bűntudatot érez.
A létezést Kafka megfejthetetlen, kiismerhetetlen, talányos dolognak tartotta. Hősei sorsát valami idegen, személytelen, kísérteties hatalom irányítja. Magányosan, szorongva tévelyegnek a világban, amely olyan a számukra, mint egy útvesztő vagy labirintus. Ide-oda vetődnek benne, nem találják a helyüket.
Olyan törvények uralmának vannak alávetve, amelyeket nem ismernek. Szeretnének kitörni ebből, keresik a szabadulás lehetőségeit, keresik az élet értelmét, az igazságot, a „törvényt”, de soha nem találják meg. Soha egy pillanatra sem tárul fel előttük a sorsukat alakító „Rend” és „Törvény” értelme, amelynek fennhatósága megkérdőjelezhetetlen, ugyanakkor működése áttekinthetetlen.
Szeretnének kilépni önmagukból, szakítani akarnak a világgal, el akarnak menekülni az átlagostól, a társadalomtól. Teljesen meg akarnak szabadulni minden kapcsolattól, de ezért magánnyal, szorongással, megsemmisüléssel kell fizetniük. A társadalomból kiszakadt ember ugyanis gyenge, nem tud magában maradni és önmaga lenni.
A Kafka-hősökkel mindig történik valamilyen abszurd dolog, ami fordulatot hoz. Egyszer csak egy másik világban találják magukat, amely teljesen más, mint a mindennapi életük. Így a hétköznapi létezés szférájából átkerülünk a képtelenbe, az abszurdba. A szereplő tudja, hogy egy másik világban van, mégis egy ideig még a régi szokásai szerint viselkedik.
Kafka tehát alapvetően egy hétköznapi, nagyon is reális világot ábrázol, és erre építi rá a másik, irreális világot, a fantasztikumot. Ez a másik világ nemcsak az adott szereplő tudatában létezik, hanem a valóságban is, és a két világ között kapcsolat is van, Kafka állandóan egybejátszatja a kettőt.
A fantasztikumban a valóság, a társadalom meghatározó vonásai jelennek meg sűrítve. Az író nem másolja a valóságot és nem is magyarázza a világot, hanem egy abszurd képben jeleníti meg.
Világkép: Kafka úgy látta, az ember magányosan és kiszolgáltatottan él egy olyan világban, amelyet nem ért. „Olyan törvények uralkodnak rajtunk, amelyeket nem ismerünk.” Műveiben ezeket a felszín alatt működő, láthatatlan erőket jelenítette meg és a hatalmukban vergődő embert.
Kafka nem a könnyebbik utat választotta, mindig a legfontosabb dolgokról akart beszélni: „Nem elégedhetem meg azzal, hogy csak odadugom az ujjam hegyét az igazsághoz” – írta naplójában. A kimondhatatlant, az élet végső értelmét kereste. Egyik levelében írta: „Mindig valami közölhetetlent igyekszem közölni, valami megmagyarázhatatlant megmagyarázni.”
Fogadtatása: Kafka életében megjelent írásai nem keltettek nagy visszhangot. Művei halála után sorra megjelentek, de csak a második világháború után kerültek az érdeklődés középpontjába és váltak világszerte ismertté.
Az életmű azért a háború után élte reneszánszát, mert az emberiséget ért megrázkódtatások, csalódások és szenvedések az olvasókat fogékonnyá tették Kafka sajátos világának befogadására. Úgy érezték, Kafka rémlátomásai valósággá váltak.
Magyarországon korán felismerték jelentőségét: Márai Sándor már 1920-ban magyarra fordított három Kafka-elbeszélést (Az ítélet, Az átváltozás, Testvérgyilkosság) és elsőként méltatta az írót. Ekkor az énvesztés volt a központi élmény, a labirintusélmény csak az 1960-as években vált meghatározóvá.
Jelentősége: világirodalmi klasszikusnak számít, aki az irodalom egyik viszonyítási pontjává vált. Az általa kialakított megszólalási mód igen termékeny ábrázolási lehetőségnek bizonyult. Nagyságát bizonyítja, hogy a 20. század közepének minden jelentősebb írójára hatott Thomas Manntól Albert Camus-ig. Művei a kor zeneszerzőit is megihlették (Maderna, Einem, Henze).
Az elemzésnek még nincs vége, a folytatáshoz kattints a 4. oldalra!
