Már nem érez bűntudatot, mint a Talán eltűnök hirtelen c. versében, nem vádolja saját magát azért, ahogyan az élete alakult. Itt inkább a világ rendjét, másokat, „barátait”, a körülményeket okolja: „mióta éltem, forgószélben próbáltam állni a helyemen.”
A társadalom miatt minden próbálkozása meghiúsult, minden vágyát, szándékát, jóindulatú törekvéseit elgáncsolták. A különféle szerepek, amelyeket az ember a társadalomban betölthet (férj, apa, szerető, szerkesztő, költő, forradalmár) neki nem sikerültek, vagy értelmetlennek, céltalannak érezte őket.
Ennek a világnak nincs szüksége az új világot akaró, szerencsétlen sorsú költőre, a „vashatosra”, a „vasgyűrűre”. A vashatos a húszfilléres volt, kis értékű pénznem (kezdetben hat, majd tíz krajcárt ért, később húsz fillért). A vasgyűrűt a háborút megjárt katonák kapták emlékül.
A háborúból visszamaradt vashatos és vasgyűrű leértékelődött, devalválódott tárgyak. Régi időkből itt maradt, elfelejtett, múzeumba való tárgyak. A vasgyűrű a vakmerő reményeket jelképezte (új világ, jog, föld), de értéke semmivé foszlott, ma már használhatatlan. Ezek a metaforák a költő életét is szimbolizálják, aki ugyanilyen értéktelennek és fölöslegesnek érzi magát.
Ezzel szemben az aranygyűrű a hivalkodó, a szép, a hiú, a külsődleges, a tetsző. Ami olyan hívságos, álságos. Többet jelent egy emberi gesztus, a jó szó.
A költő úgy érzi, őt bolonddá tették, sokat vétettek ellene, pedig ő szívesen „lett volna velük”. A világnak már nincs rá szüksége, magára hagyták, kiközösítették, becsapták, magányba taszították.
Ezért eljut addig az érzésig, hogy az élete felesleges volt: „Így életem s voltam én hiába.” Azok az értékek, amelyeket fel tudott volna mutatni, nem kellenek az embereknek.
Mindezek csak szavak, a föld az ő hazája, amely befogadja, azaz meglelt hazája a sírhely. Csakhogy most már a halálának sincs értelme. Fiatalkorában még azt írta: „halált hozó fű terem gyönyörűszép szívemen”, most viszont azt írja, „halálom is hasztalan”.
A balatonszárszói emlékek jelennek meg a versben. József Attilát idegbetegséggel (mai pszichológiai tudásunk alapján borderline személyiségzavara volt, de akkoriban skizofréniának hitték) kezelték szanatóriumban, és utána két nővére magához vette szárszói panziójukba, ahol szűkös körülmények közt éltek.
November végén meglátogatta a költőt Flóra (pszichológusnő, József Attila utolsó szerelme), majd néhány barát, akikkel a költő szeretett volna elmenni, de nem vitték magukkal, mondván, hogy nincs hely a kocsiban (mondvacsinált ürügy, nem akarják fölvinni Pestre, mert nagyon beteg). Ebben az időben már katatón állapot, passzivitás jellemezte József Attilát, kizárt mindent, már nem volt ereje. Visszahullott önmagába, és önmaga ellen fordult.
Az utolsó versszak összegző. A remény elveszett. Az élet szépségét saját magának már nem reméli, csak mások számára. A szűkebb közösség, a család teljes hiányával zárul a vers.
Az éltető közösség megtalálása reménytelen, csak illúzió. A költő egész elrontott életét nevetségesnek, komikusnak tünteti fel. Ez a végső leltár egyenlege, a végső elszámolás.
És a legreménytelenebb, legszemélytelenebb, leghidegebb, a túlélésre játszó évszak, a tél neki a legkellemesebb, a legkedvesebb. Azonban csak a saját életét tekinti befejezettnek, az emberiség nem pusztulhat el, másoknak jobb sorsot remél a magáénál.
Az utolsó strófa ugyanakkor kilép a világ és az egyéni sors negatív létérzékeléséből. A szép jelző négyszer fordul elő (fokozás), és azt érezzük belőle, hogy az otthon melegét, biztonságát, az emberi élet szépségét mégiscsak vonzónak látja a költő, ugyanakkor úgy érzi, számára ez csak vágyálom, ahogy a boldogság is, amit a sír szélén másoknak kíván.
A mi számunkra tehát reményt ad utolsó szavával: ha ő el is vész, a többi ember nem fog. Ezzel a vers az egyéni lét tragédiája fölé emelkedik, hiszen azt hirdeti, hogy a közösség sorsa nem lehet tragikus.
Tudjuk, hogy József Attila szerette a népdalokat, és számos versét írta dallam után. Ennek a versnek az utolsó versszaka is egy népdal-parafrázis: „Szép a tavasz, szép a nyár, / Szép aki párjával jár.”
A vers külső formája azt mutatja, hogy a költő az utolsó percig kitartott a szigorú szerkesztés, a művészi fegyelem mellett. Sorai félrímesek (x a x a), szótagszámok: 9-8-9-8.
Érdekes nyelvtani játékok vannak a szövegben, pl. „velük voltam volna”. Ezek beszélgetés-szerűvé, önironikussá teszik a művet.
József Attila egy embertelen korban élt, egy olyan világban vágyott teljes életre, szeretetre, társra, amely teljesen emberidegen volt. Ez a törekvése ezért volt tragikusan reménytelen, a világ kegyetlen törvényeibe ütközött. És ezért nem tudott megbékélni az emberi világgal, a társadalommal.
