A vers témája a boldogságvágy, a sóvárgás, epekedés, valamint az elvágyódás kifejezése. Ez a sóvárgás Kölcsey addigi lírájának is fő motívuma volt. Ám míg korábbi verseiben testetlen, elvont formában jelenik meg, itt konkrétan van jelen.
A sóvárgásnak nagyrészt szerelemvágy az oka, hiszen a tiszta lelkű költő nagy magányosságban élt. Kisgyerekkorában fél szemére elvesztette a látását, s emiatt felnőttként is félszeg volt, nem mert közeledni senkihez. Egyfajta szellemi szerelem, ideál élt a lelkében, mely után sóvárgott („Hű kegyes nyit ott rám / Remegő kart”).
Az elvágyódást („más jobb határt”, „boldog határon”) pedig a vidéki nemesi, földbirtokosi életformából adódó elszigeteltség okozta. Szatmárcsekei műveletlen, durva lelkű környezetéből Pestre vágyott, a fővárosba szeretett volna költözni, ahol intellektuális érdeklődésű, vele egyivású emberek között élhetett volna. Birtokai azonban nem jövedelmeztek annyit, hogy a városi életformát megengedhette volna magának.
A versben az elvágyódás színhelyét idilli természeti környezet jelképezi (kis tanyácska, szép tavaszi ég, zöld fák, patak stb.).
Kifejezőeszközök: metafora (pl. „tenyésző nyár”, „határ”, „hű fedél”), hasonlat, ellentét, ismétlés, megszólítás, felkiáltás, óhajtó mondatok („vajha…”), alliteráció (az 1. és az 5. strófában sorkezdő szavak alliterálnak, a 2. és a 4. strófában az utolsó előtti sor végső és az utolsó sor első szava cseng össze). A díszítő jelzők (szép, vészes, virít stb.) kevéssé költőiek.
Az első és az utolsó versszak végén refrénszerű strófazárlat található.
Szókincs: alig tér el a köznapi szóhasználattól (ezzel próbálta Kölcsey elérni a népdalokra jellemző egyszerűséget). Három nyelvújításbeli szó is található a versben, de a szolidabb fajtából (langy, búfelleg, ömledez). A nyelvezet összességében semleges és közkeletű, egyszerre népies és régies.
Motívumok: 3 réges-régi toposz köré szerveződik a vers (a toposzok – közkincsek, nem egyéni lelemények – választása Kölcsey esetében a rejtőzködés szándékából fakad).
- a habzó vízen ringó csónak – alapmetafora az egyetemes kultúrában (az antik mitológia után a kereszténységben is). A csónak, hajó vagy sajka az emberi életút jelképe: hajózni annyi, mint élni. Kölcsey lírájában nem jellemző motívum.
- röpülő daru („égi vándor”) – szabad mozgása miatt szabadság-szimbólum, másrészt egy távoli, boldogabb világ jelképe (a daru jól ismert népköltészeti motívum, már Balassi verseibe is a népdalokból került). A népdalok általában természeti képpel nyitnak, Kölcsey ezért nyit a daru-képpel („Hallék zúgni darvat / Röptébe fenn.”)
- a megálmodott idilli tanya – a csöndes félrevonulás jelképe, az egyszerűséggel, a primér örömökkel való megelégedés világa. A tanya, kert vagy sziget a Rousseau-féle életfilozófia alapmotívuma.
Motivikus kapcsolat fedezhető fel a Csolnakon és a régi magyar költészet egyik fontos ága, a bujdosó és börtönversek között a madár, daru motívuma révén (pl. Balassi: Darvaknak szól, Röpülj madár, röpülj), valamint rokonság van a Kölcsey korához képest közelmúltnak számító lírával is (pl. Batsányi János: A rab és a madár).
Vershelyzet: egy fiktív környezeti élmény hatására a lírai én ábrándozni, eszmélkedni kezd. A vízen ringó csónak és a fölötte elvonuló darvak adják az ihletést az álmodozás megindulásához („Ültem csolnakomban…”).
A versindító szituációt a költő múlt időben írja le („ültem”, „láték”). Aztán ahogy újra beleéli magát abba a múltban történt álmodozásba, jelen időre vált (már a nyitó strófa második felében: „Vajha szállni tudnék…”). A nyitó strófa a múltból közelít a jelenbe, a záró strófa a jelenből fordul vissza a múltba (az igék időrendje fordított, egymás felé haladó, tehát szimmetrikus).
Az elemzésnek még nincs vége, kattints a folytatáshoz!
